cenzurablog

Arató András, a Klubrádió volt főszerkesztője úgy nyilatkozott a lapnak: „Tévedés azt gondolni, hogy ahol mindent le lehet írni, el lehet mondani, ott szabad a sajtó. Ott szabad a sajtó, ahol ez magától értetődik, máshogy kifejezve, ahol ennek intézményes garanciái vannak”, ehhez pedig szükséges a médiumok személyi és gazdasági függetlensége. „A mai magyar média (…) kriminális viszonyok között sínylődik” – summázta véleményét, hozzátéve, a mai magyar sajtóban „a jobboldali túlsúly 85 és 95 százalék között áll”, míg a közmédia „teljes kormánypárti uralom alatt áll”.

Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs főszerkesztője szerint „a közmédia kormánybefolyás alatt áll, a helyi sajtó többsége pedig a helyi önkormányzat erős befolyása, sőt tulajdonában van. Ráadásul a magántulajdonban álló sajtó egy részére szintén erős kormányfüggőség jellemző. Amíg ez így marad, addig fel sem fogom, hogy beszélhetnénk sajtószabadságról”.

Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője szerint „a közmédiát pillanatnyilag a rendszerváltás utáni idők vitathatatlanul legzüllöttebb társasága uralja, a sajtószabadság tehát már csak ezért sem teljes”. Kovács elmondta: „A jobb-és baloldali sajtó súlya nem annyira aránytalan, mint amennyire elfogadhatatlan, hogy a kormányhoz közel álló lapok és egyéb sajtóműhelyek hirdetésekbe burkolva jutnak nagy pénzekhez. Ebben nem az a probléma, hogy a jobboldali főszerkesztők bukszája dagad, hanem hogy ez az egyirányúsított pénzmozgás rettenetesen rongálja a sajtópiacot”. Mindezek miatt úgy gondolja: „A magyar újságírás állapota (…) alighanem sosem volt ilyen rossz, és pillanatnyilag nem is látni, mitől lehet jobb”.

Mester Ákos, a 168 Óra főszerkesztője szerint a jelenlegi „egy relatív sajtószabadság”, pedig „szabad sajtó nélkül nincs demokrácia”. Mester közölte: „tétlenül néztük, hogy a jobboldal jelentős erőfeszítéssel és igen sok pénzzel kiépítse a maga médiahálózatát. A baloldal tehetetlensége és bénasága nem az ő felelősségük, hanem a miénk.”

Nagy Navarro Balázs tévés szakszervezeti vezető szerint „A kormány, illetve a kormányhoz közeli vállalkozók szinte teljesen ellenőrzésük alatt tartják a helyi médiát is, ahol külföldi tulajdonosok vannak, ott pedig láthatóan gondosan kerülik a politikát. Az ellenzékinek nevezhető sajtótermékek befolyása egyre kisebb”, míg a „legnagyobb sajtószabadság az internetes sajtótermékeknél, blogoknál érezhető”.

Polyák Gábor médiajogász azt mondta: „Az elmúlt évek öncenzúrát erősítő szabályozási lépései, valamint a médiapiaci folyamatok durva manipulálása, a széles tömegeket elérő csatornák politikai elfoglalása mellett semmiképpen sem beszélhetünk szabad sajtóról, legfeljebb néhány, a szakmájához hű újságíróról és szerkesztőségről”. Hozzátette: a „médiavállalkozások és a politikai szereplők tulajdonosi szintű összefonódása” a Fidesz számára „hosszú távon ijesztően erős pozíciót biztosít a nyilvánosság működésében”.

Tóth Károly, a MÚOSZ elnöke a sajtó szabadságának politikailag és gazdaságilag meghatározott eróziójáról beszélt, hozzátéve, hogy ennek a folyamatnak a „szakmai értékeket pusztító hatását naponta tapasztaljuk”. Tóth úgy látja: „a jobboldali kormányzathoz közel álló és a depolitizált média túlsúlya tagadhatatlan. A közéleti kritikát következetesen gyakorló újságírói műhelyek, illetve az ellenzéki politikai erőket támogató sajtótermékek ehhez képest egyfajta szubkultúrának számítanak”. Tóth Károly szerint a kormánypárt meghatározó befolyása a közmédiában mára napi rutinná vált, ami nem csak szakmai mélypont, hanem alkotmányos botrány is. A médiafinanszírozásról szólva megemlítette, hogy „egyre gyakrabban tapasztalható a tulajdonosi transzparencia hiánya”, valamint „az állami reklámköltés piactorzító hatása is nyilvánvaló”, és ez a folyamat „nem a független illetve ellenzéki média pozícióit erősíti”.

Vásárhelyi Mária szerint „Magyarországon az elmúlt négy évben a kormány felszámolta a sajtószabadság korábban is düledező intézményeit. Ma csupán néhány, nyomorúságos körülmények között működő szerkesztőség munkatársai érezhetik magukat szabadnak, a médiumok döntő többsége hatalmas politikai és gazdasági fenyegetettségben él.”. A szociológus számításai szerint „a politikai, közéleti médiumok 90 százalékát közvetve vagy közvetlenül befolyása alatt tartja a jobboldali kormány. (…) Vannak orgánumok, amelyekben nyílt cenzúra működik és van ahol csak bizonyos tabutémákat nem lehet érinteni. Független szerkesztőséget már nagyítóval kell keresni a magyar médiapalettán és kérdés, hogy ezek közül hány éli túl, ha az áprilisi választásokon ismét a Fidesz győz”. 

Bencsik András, a Demokrata főszerkesztője, Borókai Gábor, a Heti Válasz főszerkesztője, Liszkay Gábor, a Magyar Nemzet igazgató-főszerkesztője, Stefka István, a Magyar Hírlap főszerkesztője és Tóth Levente, a Népszabadság megbízott főszerkesztője nem válaszolt a lap kérdéseire.

Míg korábban csak „képmás vagy hangfelvétel nyilvánosságra hozatalához” volt szükség az érintett személy hozzájárulására, addig a 2014. március 15-én hatályba lépett új Ptk. szerint már „képmás vagy hangfelvétel elkészítéséhez és felhasználásához az érintett személy hozzájárulása szükséges” (kiemelés: a szerk.). A törvény tavalyi megszavazása és mostani hatályba lépése között a teljes fotós szakma és több jogvédő szervezet tiltakozott a túlzott szigor miatt, ennek ellenére semmilyen változás nem történt az ügyben.

A Főszerkesztők Fóruma 2013. június 10-én kerekasztal-beszélgetéstszervezett a témában, ahol hangsúlyozták: a közösség érdekeivel ellentétesnek tartják a Kúriának azt a jogegységi döntését, amely megerősíti azt az ítélkezési gyakorlatot, melynek értelmében a szolgálatot teljesítő rendőröket csak a hozzájárulásukkal lehet fotózni. Dr. Székely László jogász, az új polgári törvénykönyv megalkotásáért felelős miniszteri biztos akkor úgy reagált: „pusztán az amúgy is bevett gyakorlat törvényi rögzítéséről van szó”.

Dr. Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság elnöke hasonló szellemben érvelt, a konferencián azt mondta: „a törvényre egyszerűen azért van szükség, mert az arcok kitakarásának kötelezettségéről szóló szabályozás ellenkezőjéről úgysem lehetne meggyőzni a bíróságot, azaz végeredményben a hasonló ügyeknek a bíróságon a törvény nélkül is ugyanez lett volna a kimenetele. Az új Ptk. viszont segít abban, hogy egységesebb lehessen a bírói gyakorlat”. A tiltakozók szerint ugyanakkor a bírói gyakorlat már eddig is rossz volt, mert ez a szigor öncenzúrához és megélhetési perek dömpingjéhez vezethet.

Amit szabad, és amit nem

Az új Ptk. szerint: „A személyiségi jogok sérelmét jelenti különösen (…) a képmáshoz és a hangfelvételhez való jog megsértése. (...) Képmás vagy hangfelvétel elkészítéséhez és felhasználásához az érintett személy hozzájárulása szükséges. Nincs szükség az érintett hozzájárulására a felvétel elkészítéséhez és az elkészített felvétel felhasználásához tömegfelvétel és nyilvános közéleti szereplésről készült felvétel esetén”.

Bánkuti András, a MÚOSZ Fotóriporterek Szakosztályának elnöke az új törvényről szólva hatályba lépése előtt egy nappal az Indexnek aztmondta: „arra kell készülni március 15. után, hogy erre szakosodott ügyvédek fogják hívogatni a sajtófotókon megjelenő embereket, és győzködik majd őket arról, hogy pereljenek”, mert a törvény szerint még csak sérelemnek sem kell történnie a per megnyeréséhez. Hiszen ha a bíróság megállapítja a képmáshoz való jog megsértését, a fotóalany úgynevezett sérelemdíjat követelhet, ehhez pedig az új Ptk. szerint „a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges”. „Ha én épp a Nemzeti Múzeumot fényképezem, és ön besétál a képbe, beperelhet érte, és kérhet pénzt” – mondta az Indexnek Bánkuti, aki szerint „a fotósoknak óvatosabbaknak kell majd lenniük, és nehezedni fog a helyzetük”. A sérelemdíj követeléséhez elméletileg a fotó publikálása sem szükséges, noha enélkül a sértett nyilván nehezen bizonyíthatná a kép elkészültét, márpedig erre ő lenne köteles.

Az Index felhívta a figyelmet arra is, hogy bár a törvény szerint a fotózáshoz való hozzájárulásnak számít a „ráutaló magatartás”, azaz a kép készítésének észrevétele és a tiltakozás hiánya is, mégis nehéz meghatározni, mi számít ilyennek. „Bánkuti szerint eddig is vesztettek pereket úgy fotográfusok, hogy szerintük egyértelműen megvolt a ráutaló magatartás, például az alany egyenesen belenézett a kamerába” – írja az Index, felidézve egy pert, amely révén a bíróság „800 ezer forint nem vagyoni kártérítést ítélt meg annak a vasutasnak, aki utólag, miután adásba került, megbánta, hogy beszélgetett a riporterrel egy sztrájk alatt. A vasutas azt állította: nem tudta, hogy felveszik, amit mond, a tévé nem tudta bizonyítani az ellenkezőjét”.

Noha a bírói gyakorlat szerint a közszereplés és a tömegrendezvények eddig is kivételes esetnek számítottak a fotók jogszerű nyilvánosságának megítélésében, a törvény szövegébe mindez csak most került bele. – A tömegfelvétel fogalma ugyanakkor még tisztázásra vár – jegyezte meg szakértő forrásunk. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium cikkünk alatt közölt állásfoglalása szerint a lényeg, hogy a képen ne egyes egyének legyenek hangsúlyosak, hanem a tömeg maga.

Hisztériakeltés?

Az új Ptk. bevezetésének napján egy hivatásos fotós az eMasának elmondta: miközben az utcán fotózott, egy nő – akinek egyébként csak a háta látszott a felvételen – arra hivatkozva szólította fel a fényképezés abbahagyására, hogy „olvasta az Indexen”, hogy ezt már megteheti. A nőt a fotósnak az a rögtönzött észrevétele sem nyugtatta meg, hogy korábban is lehetősége lett volna a hozzájárulás megtagadására.

A Magyar Sajtófotó Pályázaton díjazott, többek közt a Reuters és a Europress hírügynökségeknek is fotózó Völgyi Attila szerint több kárt okoz a sajtó „hisztériakeltése”, mint maga a törvény. Mint blogjábanemlékeztet, az 1992 óta létező törvényszöveg szerint is személyes adatnak számított a képmás, márpedig az akkori törvény szerint „Személyes adat akkor kezelhető, ha ahhoz az érintett hozzájárul”. Völgyi szerint „annyi történt, hogy amit eddig két külön törvény szabályozott, az most egymás alá került ugyanabba a törvénybe”. 

Völgyi szerint a sajtónak inkább azt volna érdemes feszegetnie, hogy „miért nem akarják a törvényhozók továbbra sem, hogy a rendőrökfényképezhetők legyenek? Miközben az új törvényt előkészítő szakemberek szerint is fotózhatónak kellene lennie a rendőröknek. A beterjesztett törvény állítólag tartalmazott is ilyen rendelkezést, de a végszavazás végül enélkül fogadta el az új PTK-t”.

Völgyi hozzátette: „attól, hogy joga van megtiltani a fotó elkészítését, megakadályozni senkinek nincs joga – a rendőrnek sem. Legfeljebb eltakarhatja az arcát, vagy a géped elé tarthatja a kezét, de hozzá(d) nem érhet, fizikailag nem akadályozhatja meg a kép elkészítését és legfeljebb kérheti a kép törlését”.

A Mérték Médiaelemző Műhely tanulmányt tett közzé, amelyben az állami reklámköltés szerepét, piactorzító hatását foglalta össze 2008. és 2012. évi adatok alapján. A tanulmány célja, hogy az állami szektor hirdetési költségeinek hatását számszerűsítve képet adjon arról, hogy a költési szerkezetben mennyire érhető tetten az aktuális politikai hatalomnak való megfelelés szándéka. „Az évválasztást éppen az indokolta, hogy így két kormányzati ciklus egy-egy évét tudtuk összehasonlítani, ráadásul a ciklusokon belül azokról az évekről van szó, amelyeket a legkevésbé befolyásol a választások közelsége” – olvasható az elemzés bevezetőjében.

Számszerűen ugyan alacsony, alig néhány százalék az állami reklámköltés aránya a teljes költésen belül, de egy-egy kitüntetett médium bevételszerkezetében így is jelentős az állam részesedése. Magában a jelenségben nincs különbség 2008 és 2012 között, de a mértékben, az állami költés egyoldalúságában igen.

Önmagában már az árulkodó, hogy a két vizsgált év között jelentősen átalakult a szektorok részaránya az állami reklámköltésben. Négy év alatt a televízió részesedése 41 százalékról 25 százalékra esett (ez még a TV2 tulajdonosváltása előtt volt), ugyanebben az időszakban a közterületi piac részesedése 10 százalékról 25 százalékra nőtt. A magyar sajtóban jól dokumentált, hogy a közterületi piacon a Fideszhez közel álló befektetők jelentős tulajdoni hányaddal bírnak.

Valamennyi médiaszektorban azt látni, hogy 2008-ban több szereplő között oszlott meg az állami költés, és a legnagyobb részesedést elsősorban a széles közönséghez eljutó médiumok érték el, amelyek jellemzően nem pártpolitikai kötődésükről ismertek. Feltűnő, hogy a napilapok piacán a közismerten jobboldali Magyar Nemzet ekkoriban az állami reklámköltés harmadik legnagyobb kedvezményezettje volt.

2012-ben már a jobboldalhoz közelálló médiumok (a Mérték ide sorolta azokat, amelyek Fidesz-közeli befektetők tulajdonában állnak, vagy ahol, mint a TV2 esetében, közismerten fideszes kötődésű a felsővezető) kerültek a lista élére, ráadásul jelentős reklámköltési részesedésekkel. Ekkor már nem találni a listán olyan szereplőt, amely egyértelműen az ellenzék holdudvarába sorolható, de erősen kiszorultak a nagy, külföldi tulajdonban álló médiumok is. Ez nemcsak a hirdetési költés átrendeződése miatt volt így, de szerepet játszott, hogy korábban külföldi tulajdonban lévő cég magyar kézbe került (Metropol) vagy hazai tulajdonú vállalkozás szorított ki korábbi külföldi szereplőt (országos kereskedelmi rádiós piac) – írják.

A napilapok

A napilapok piacán jelentősen átalakultak az erőviszonyok 2008 és 2012 között. A 2008-as évben az országos címek mellett még több megyei lap is felkerült a tízes listára 2010-ben már egyértelműen az országos lapok uralták a listát. Az állami reklámbevétel és a teljes reklámbevétel mellett a kimutatásban szerepel ennek a kettőnek az aránya (tehát az állami reklámbevétel aránya a teljes reklámbevételből), illetve a cím részesedése a napilapok állami reklámbevételéből. Ez utóbbi mutatja, hogy az adott lap mennyire preferált az állam számára.

2008-ban a teljes állami költés listaáron a napilappiacon 5,0 milliárd forint volt, összesen 29 lapnak jutott állami pénz. Az első három helyen jól ismert címeket találunk, az ingyenes Metropolt, a kormányközeli Népszabadságot, a harmadik helyen az akkor ellenzéki Magyar Nemzet szerepelt.

Az állami reklámbevétel aránya kiugróan magas volt a Népszavánál (28,3 százalék), ez a lap jól láthatóan részben állami pénzből élt ebben az időben. 

Összességében véve 2008-ban az állami reklámköltés nem volt túlzottan koncentrált. A napilapok közül a Metropolnak jutott a legtöbb állami pénz, de ez is csak 12,8 százalékban részesedett a napilapok állami reklámbevételéből. Ekkor, tehát 2008-ban a Metropol még külföldi tulajdonban volt, a politikai szereplőkkel való tulajdonosi összefonódásról nem beszélhettünk. 

A helyzet alaposan megváltozott 2012-re. Listaáron ekkor már csak 3,9 milliárd forint volt a napilap piacon az állami reklámköltés, de ezen változatlanul 29 lap osztozott. Az igazi átalakulás a reklámköltés szerkezetében figyelhető meg.

Az állami napilap hirdetési költés közel fele a Metropolhoz került (ekkor már a Fidesz gazdasági holdudvarához sorolható befektető, Fonyó Károly tulajdonában volt a lap), de a második helyezett Magyar Nemzet (22,3 százalék) is kimagasló arányban részesült az állami költésből. A harmadik helyezett a Magyar Hírlap (5,5 százalék), így elmondható, hogy a három fő kedvezményezett egyaránt a politikai jobboldalhoz közel álló lap. A korábban erős Népszabadság visszaesett, a másik baloldali napilap, a Népszava el is tűnt a tízes listáról. A négy évvel korábbi állapothoz képest rendkívüli koncentráció figyelhető meg, a napilappiac állami reklámköltésének háromnegyede három laphoz került. Ez egyben azt is jelenti, hogy a legtöbb napilap csak jelképes összeget realizálhatott az állami hirdetésekből.

Amennyiben azt vizsgáljuk, hogy a teljes reklámbevételen belül mekkora az állami hirdetések aránya, szintén meglepő adatokat látunk – olvasható az elemzésben. Kiugróan magas a részesedés a Magyar Nemzetnél (44,2 százalék), a Magyar Hírlapnál (31,5 százalék) és a Metropolnál (27,1 százalék), de 10 százalék fölé került az egyébként sokkal alacsonyabb reklámbevételű Napi Gazdaság és Világgazdaság is.

Összességében nézve 2012-re az állam sokkal nagyobb mértékben befolyásolta a piacot, hiszen a korábbinál koncentráltabban, kevesebb szereplőhöz nagyobb állami reklámköltés került. Mindemellett nyilvánvalóbbá vált a politikai meghatározottság: míg 2008-ban vegyes volt a kép, bal- és jobboldali, valamint nemzetközi befektetők kezében lévő lapok egyaránt voltak a fő kedvezményezettek között, addig 2012-ben már csak jobboldaliként ismert, magyar tulajdonban lévő lapokhoz került jelentős reklámbevétel.

Heti- és havilapok

A folyóiratpiacon (ide tartoznak a heti- és havilapok is) összességében hasonló folyamatok zajlottak, mint a napilappiacon. A szektorban elköltött állami reklámpénz csökkent, és a költés szerkezete is átalakult. 2008-ban az állami reklámköltés listaáron 2,2 milliárd forint volt, összesen 172 folyóirat kapott állami pénzt. A szereplők száma mellett a részesedés is azt sugallja, hogy nem volt különösebben koncentrált a szektor: egyik lap sem részesedett 10 százaléknál nagyobb mértékben az állami reklámköltésből, a legmagasabb arányt a HVG érte el, 8,5 százalékkal.

2012-ben a teljes állami bevétel listaáron 1,3 milliárd forint volt, amelyből összesen 143 folyóirat részesült. Az összes lapot tekintve kiugró a Heti Válasz eredménye, a folyóirat szektorba kerülő állami reklámpénz több mint ötödét megkapja. A következők szereplők (Nők Lapja, Kiskegyed, HVG) nemzetközi kiadók jól bejáratott címei, amelyek hosszú ideje meghatározóak a magyar lappiacon.

Az állami hirdetések teljes reklámbevételen belül mért aránya feltűnően magas volt a Magyar Konyha (51,0 százalék) és a Heti Válasz (40,6 százalék) esetében. Mindez azért különösen érdekes, mert a két lap ugyanazon tulajdonoshoz tartozik, a Magyar Konyha Magazin Kiadó Kft. is a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. tulajdonában van. Nehezen képzelhető el, hogy ezek a lapok jelenlegi formájukban fenntarthatóak lennének tisztán piaci alapon, a számok azt sugallják, hogy az állami reklámbevételeik nélkül nem életképes termékek (itt is meg kell jegyezni azonban, hogy az üzleti modell nemcsak hirdetésekre épül, hanem előfizetésekből, árus terjesztésből is származik bevétel). Hasonló a helyzet a FourFourTwo futballmagazinnál (20,8 százalék), amelynek kedvezményezett helyzete akár a lap felcsúti kötődésével is magyarázható.

Összességében nézve 2008-ban és 2012-ben is jól azonosíthatóak azok a lapok, amelyek az akkori kormányzat fő kedvezményezettjei voltak. A különbség abban ragadható meg, hogy a baloldali kormány alatt egyértelműen politikai-közéleti lapok voltak azok, amelyek hirdetési bevételében az állam kiemelkedő szerepet játszott, és ezen belül akadt baloldali és jobboldali is. Négy évvel később azonban már vegyesebb volt a kép: ekkor is jól azonosíthatóak voltak azok a lapok, amelyek életben tartása az állami hirdetők számára kiemelkedően fontossá vált, de ezek nem feltétlenül a politikai-közéleti kategóriában jelentek meg, inkább a tulajdonosuknak köszönhették a kiemelt helyzetüket.

Televízió

Bár a Mérték kutatása még a TV2 eladása előtti számokat veszi alapul, még így is érdekes folyamatokra mutat rá a tanulmány. Mint írják, 2008-hoz képest a helyzet alaposan megváltozott 2012-re: a nézői piacon vezető RTL Klub alaposan lemaradt az állami hirdetések piacán, sőt, a részesedés még a közönségarányt sem éri el. Ezzel szemben a TV2 rendkívül sikeressé vált az állami bevételek megszerzésében: a mindössze 15,8 százalékos közönségarány mellett az állami hirdetések több mint felét, 50,6 százalékát magáénak tudhatta. A két csatorna együtt nagyjából ugyanakkora részesedést szerzett az állami reklámköltésből, mint négy évvel korábban, az egymás közötti arányok azonban látványosan felborultak a TV2 javára.

Ugyanakkor a tanulmány a közszolgálati csatornákat is vizsgálva azt írja: összevonva a teljes rádiós és tévés szektor állami reklámbevételeit azt látjuk, hogy gyakorlatilag ugyanolyan arányban részesedett a közszolgálat a két vizsgált évben. Az állam a tévés/rádiós reklámpénzek közel 19 százalékát költötte el a közszolgálati adókon.

Az állam piactorzító szerepe erőteljesebbé vált

A 2008 és 2012 közötti különbséget jól érzékelteti, ha a koncentrációs mutatókat hasonlítjuk össze. Az egyes szektorokban (napilap, folyóirat, rádió, televízió, közterület, internet) a legnagyobb kedvezményezett 2008-ban még csak átlagosan 26,6 százalékkal részesedett a szektorba jutó állami reklámköltésből, míg 2012-ben már 48,9 százalék volt ez az arány. Amennyiben a három legnagyobb szereplő együttes részesedését számoljuk a fent említett szektorokban, akkor a 2008-as 58,9 százalék 2012-re 74,4 százalékra módosult. Jelentősen növekedett tehát az állami reklámköltés koncentrációja, a költés nagy részén néhány nagy szereplő osztozik.

Összességében azt láthatjuk, hogy az állam piactorzító szerepe erőteljesebbé vált. Különösen hangsúlyos ez abból a szempontból, hogy a vizsgált időszakban a gazdasági válság hatására visszaestek a kereskedelmi bevételek is; a baloldalhoz közelálló médiumokat így kettős veszteség érte, a jobboldali kötődésűek ugyanakkor különösebb megrázkódtatás nélkül vészelhették át ezt az időszakot, hiszen a kieső kereskedelmi bevételeket legalább részben pótolták az állami források. Már 2008-ban is voltak jelei annak, hogy az állami hirdetők inkább kedveznek a kormánnyal nem túl kritikus médiumoknak. Ez a jelenség 2012-re uralkodóvá vált, az adatok bizonyítják, hogy a politikai szempontoknak növekvő szerepük van az állami reklámköltésben, az állam torzítja a hirdetési piacot.

„Szombaton 16 órakor lejárt a határidő: az országos kereskedelmi rádiók és tévék eddig jelentkezhettek a Nemzeti Választási Bizottságnál (NVB), ha a kampányban politikai reklámot kívántak közzétenni. Pénteken a munkaidő végéig egyetlen ilyen bejelentés sem érkezett, de nem tudható, hogy az azóta eltelt időben jelentkezett-e valamelyik médium” – írta a hétvégén az MTI, újabb tájékoztatás azonban azóta sem érkezett.

Az eMasa az NVB-től megtudta: a helyzet nem változott. „A Nemzeti Választási Bizottsághoz országos médiaszolgáltatást nyújtó médiaszolgáltatótól politikai reklám közzétételére vonatkozó nyilatkozat február 15-ig nem érkezett” – írta rövid válaszában a bizottság.

Amint arról beszámoltunk, szeptemberben az alaptörvény ötödik módosítása kimondta, hogy politikai hirdetéseket csak ingyen sugározhatnak a csatornák, ráadásul ha erre vállalkoznak, az azt jelenti, hogy az összes párt szpotját sugározniuk kell, még akkor is, ha egy párt akár a társadalom egy csoportja ellen uszít reklámjában. A politikai reklámhoz véleményt, értékelő magyarázatot fűzni tilos. 

Mivel erre senki nem jelentkezett a határidőig, így politikai reklámot csak a közszolgálati rádiókban, tévékben láthatnak majd a választópolgárok. A törvények januári módosítása óta a választási plakátok sem jelenhetnek meg akárhol: nincs helyük a villanyoszlopokon, közút felett vagy az úttest mellett, a fővárosi hidakon, aluljárókon, szobrokon, emlékműveken és a fákon.

Az Átlátszó.hu közérdekű adatigénylést nyújtott be az MTVA-hoz, amelyből kiderült: a közmédia kiszervezi egyik alapfeladatát, a hírgyártást, amit 2014 januárjától a Strategopolis Kft. végezhet évi nettó 42 millió forintért.

A Strategopolis Kft. hírblokkok készítésére kapott megbízást az MTVA-tól, amit kereskedelmi rádióknak értékesítenek tovább. A cég tehát nagy valószínűséggel az úgynevezett Hangos Hírek szolgáltatásra szerződött – írja az Átlátszó.hu. A szolgáltatás az előfizetők számára napi maximum 17 hírblokkot biztosít, melyek három percesek. A rádiók ezért 20 ezertől 100 ezer forintig terjedő havidíjat fizetnek. És mivel ez jóval kisebb összeg, mint amennyibe a hírszerkesztők kerülnének, 27 magánrádióban is az MTVA által gyártatott „egyenhírek” szólnak.

A szerződés szerint a Strategopolis 2014 végéig havi nettó 3,5 millió forintot kap a rádióknak aztán továbbértékesített hírbklokkok összeállításáért. Ugyanakkor a cég ezek elkészítéséhez az alapot ingyen kapja, a MTI és az MTVA anyagait ugyanis a szerződés szerint térítésmentesen használhatják fel. Ráadásul a hírblokkokat sem egy saját stúdióban, hanem havi 300 ezer forintos bérleti díj fejében az MTI hangstúdiójában vehetik fel.

A Strategopolis korábban a kormányszóvivő érdekeltsége volt, ám Giró-Szász András 2011-ben kiszállt. A kormányzati kötődés viszont megmaradt: a kapocs a Századvég Gazdaságkutató Zrt., amely egyrészt ugyanoda van bejegyezve, ahová a Strategopolis, másrészt az egyik tulajdonosa az a Bódi Gábor Imre, aki a Strategopolisban is tulajdonosként szerepel – írja az Átlátszó.hu.

A Századvéggel 2012 januárjában 3,1 milliárd forintra szerződött a kormány, a Strategopolis pedig eddig mintegy 26 millió forintot kapott a Fidesztől kommunikációs tanácsadásra és szakirodalmi művek készítésére.

Az MTVA szerint valótlanak a vádak

Az MTVA kedden közleményben valótlannak nevezte azt a sajtóban megjelent állítást, amely szerint kiszervezte volna a hírek gyártását. Azt írták, a hírek gyártását az MTVA látja el, míg a hírek kiadásának joga a tőle független, kuratórium által felügyelt MTI Zrt. feladata. Az MTVA, amely rendelkezik a gyártott tartalom értékesítésének jogával, szerződések alapján szolgáltatást biztosít más médiaszolgáltatók számára is. Ebben az esetben 27 rádióállomás számára, szerződés alapján biztosít komplex, az MTI által kiadott hírekből összeállított híranyagot. A feladattal megbízott külső Kft. havi 3,5 millió forintért látja el feladatát, ugyanakkor havi 300 ezer forint stúdióbérleti díjat fizet az MTVA-nak.

A közleményben az MTVA azt is hangsúlyozta, hogy a rádiós hírszolgáltatás külső gyártó általi előállítása 2004-ben kezdődött a közszolgálati médiában. 2010 előtt ezt az értékesítési formát, azaz külső megbízott bevonását az MTI alkalmazta, az MTVA megalakulását követően pedig a jogtulajdonossá váló MTVA vette át.

Együtt-PM: az MTVA-nak felelnie kell

Juhász Péter, az Együtt-PM politikusa egy csütörtöki sajtótájékoztatón azt mondta, a Fidesznek el kell számolnia azzal, hogyan fordulhatott elő, hogy Giró-Szász András kormányszóvivő volt cége a Strategopolis Kft. az, „amelyik a híreket ma központilag előállítja”. Hozzátette: ezekből a hírekből nem csak a közszolgálati médiumok dolgoznak, de „anyagi megfontolások miatt” sokszor a magánrádiók is. Hangsúlyozta, 27 olyan magánrádióról tudnak, akik azokat a hírblokkokat használják, amelyek „gyakorlatilag a kormánypropagandáról” szólnak.

Feltette a kérdést, hogy a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) miért fizet 42 millió forintot azért, hogy megszerkesszék a híreket, mert „az MTI-től ingyen kapják meg a tartalmat, hírek előállításához felmondásához szükséges helyiségeket ingyen kapják meg a közszolgálati médiától”.

Az RSF Magyarországot a 2012-es 56. helyről a 64. helyre sorolta vissza azon a listán, amely 180 országot rangsorol a sajtószabadság elveinek érvényesülése alapján. Magyarország 2011-ben még a 40. helyen állt, tehát két év alatt 24 helyet romlott a helyzet a szervezet szerint. Közvetlenül Magyarország előtt Szenegál és Tonga áll, utána pedig Horvátország következik. Az uniós tagállamok közül Magyarország mögött csak Görögország és Bulgária áll, a 99., illetve a 100. helyen. A szervezet a jelentésében Európával kapcsolatban külön kiemelte Magyarországot és Görögországot, ugyanis, mint írják, ebben a két országban romlott a legtöbbet a helyzet. (Görögország 14 helyet zuhant.)

A listát bemutató közlemény szerint Magyarországon Orbán Viktor 2010-es hatalomra kerülése óta a polgári szabadságjogok hanyatlása tapasztalható, mindenekelőtt az információs szabadság területén. A kormány a kétharmados parlamenti többségére támaszkodva restriktív médiatörvényt fogadtatott el – tették hozzá, megjegyezve, hogy az EU elérte a kormánynál a jogszabály egyes rendelkezéseinek visszavonását, de „a leginkább korlátozó (rendelkezések) továbbra is hatályosak”. A jelentés említést tesz arról, hogy a kormány el akarta hallgattatni a Klubrádiót, valamint arról, hogy a Médiatanács összetétele „garantálja a kormány befolyását a hírkészítésben”.

A 444.hu rámutatott: mindezek már a vizsgált időszak – 2012 decemberétől 2013 októberének közepéig – előtt is létező problémák voltak, ezek miatt tehát nem indokolt a sajtószabadság romlásáról beszélni. A jelentés ugyanakkor nem ejt szót olyan újabb problémákról, mint a politikusok és pártok tulajdonszerzése a kereskedelmi médiában, az állami hirdetési pénzek elosztásának átláthatatlansága és az azokkal való esetleges visszaélések, a megkérdőjelezhető bírói gyakorlat a sajtóperekben, és a közérdekű adatigénylést korlátozó törvény is csak utalás formájában, érintőlegesen merül fel.

A nemzetbiztonsági szolgálatok hátráltatják az újságírók munkáját

A lista elején és végén nem történt változás, az élbolyhoz észak-európai országok (Finnország, Hollandia, Norvégia) tartoznak, míg a sereghajtók továbbra is „a sajtót teljes mértékben ellenőrző diktatúrák”, Türkmenisztán, Észak-Korea és Eritrea.

A vizsgált időszakban világszerte a leginkább jellemző új tendencia az volt, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok számos országban hátráltatják az újságírók munkáját. Különösen riasztó, hogy ez a fejlemény régi demokráciákban is megfigyelhető – emelte ki az RSF.

Az oknyomozó újságírókat és állami szervezetektől adatokat kiszivárogtató forrásaikat már az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is szinte úgy kezelik, mintha terroristák lennének. Ezek a „diktatúrákat idéző biztonsági reflexek” elfogadhatatlanok olyan országoktól, amelyekben a szabad sajtónak nagy hagyománya van, és „nem utolsó sorban megnehezítik a kritikus újságírók életét, akik tekintélyelvű berendezkedésű országokban dolgozva a szabadságukat és az egészségüket kockáztatják” – idézte a szervezet közleménye Michael Rediske szóvivőt. 

Az RSF szerint tavaly a legnagyobb mértékben a Közép-afrikai Köztársaságban romlott a sajtószabadság helyzete. Az országban a 2013. márciusi puccs óta egyre gyakrabban támadnak újságírókra és fenyegetnek meg médiumokat, az afrikai állam így 43 helyet rontva a 109. helyre került. A romlás mértéke alapján a második Guatemala, amely az újságírók elleni támadások számának megduplázódása révén 29 helyet rontva a 125. helyre csúszott. A legnagyobb mértékben Ecuadorban és Panamában javult a helyzet, mindkét ország 25 helyezéssel jutott feljebb.

Az RSF 2002 óta évente rangsorol országokat a sajtószabadság minősége alapján. A listát kérdőíves felméréssel gyűjtött adatok alapján állítják össze. A vizsgálatban újságíróktól, újságíró-szervezetektől, médiakutatóktól és jogászoktól kérnek adatokat egyebek között a médiára és képviselőire kifejtett nyomásgyakorlásról, valamint a média gazdasági és jogi környezetéről.

Januárban a Mérték Médiaelemző Műhely is készített egy felmérést a magyarországi sajtószabadságról. Mint írják, a közönség szerint nem változott, az újságírók szerint rosszabbodott, a médiamenedzserek szerint viszont javult a sajtószabadság állapota Magyarországon. Többen alkalmaztak öncenzúrát, sokan hiányolják az állami reklámpénzek elosztásának átláthatóságát, és túl szigorúnak tartják a médiatörvényt – áll a magyarországi jelentésben.

A XXI könyvüzletekben kapható, továbbá elő is lehet fizetni rá, nincsenek hirdetési oldalai. Meglehetősen borsos ára (példányonként 15,50 euró) ellenére nagy siker. 50 ezer példányban jelenik meg Franciaországban, évi 450 ezer eurós hasznot mutathat fel. A 200 oldalas kiadvány munkatársai, a cikkek szerzői, fotósok, rajzolók „nagy formátumú információt” ígérnek az olvasóknak, és példájuk más hasonló publikációkra (Hobo, We demain) is hat.

A vitát kavaró 20 oldalas, gazdagon dokumentált, utalásokban és idézetekben bővelkedő, számos példát felsorakoztató manifesztumban a XXI két tulajdonosa láthatóan provokálni kíván: „Mi van akkor, ha a világsajtó vezetői tévednek, amikor egymással versengve ruháznak be a különböző portálokba, multimédiás szerkesztőségekbe és alkalmazásokba? Mi van akkor, ha a meglátogatott oldalak és a médiamárkává átalakított újságcímek rendkívüli közönsége csapdának bizonyul?” – idézte kérdéseiket a párizsi Le Point.

Automatizált újságírók, valótlanított világ 

A szerzők szerint az újságíró egyre inkább egy képernyő előtt ülve rendez, válogat, kommentál és vezeti a társalgást egy olyan világban, amelyben bármiféle információt két óra múltán már elavultnak és értéktelennek tekintenek. A páros vitriolos formulákkal rajzolja meg a digitalizálódó hírközlés portréját, nem kíméli a világháló „technológiai blöffjeit”, „az információ körkörös mozgását”, az „automatizált újságírást”, a „világ valótlanítását” (déréalisation du monde). A kiadók minden szezonban új változtatásokkal és csodálatos megoldásokkal állnak elő, írják, ám a digitális átállás a XXI szerint továbbra is pénzügyi szakadékba vezet. 

A XXI alapítói sürgetik: helyezzék új alapokra a sajtót, ehhez „kopernikuszi forradalomra” lenne szükség. Saját folyóiratuk modelljét általánosítva hirdetések nélküli sajtót szorgalmaznak, amelyet tehát teljes egészében annak olvasói finanszíroznak, így nyerheti vissza értékeit, így válhat ismét „hasznossá, kívánatossá és szükségessé”. Ez az „internet utáni” sajtó Beccaria és Saint-Exupéry receptje szerint négy pillérre támaszkodna: az időre - „időt szentelne a témák feltárására, kivizsgálására”, a helyre – „elmenne oda, ahová az olvasó nem juthat el” - , a képre – „visszatérve a fotóújságíráshoz és az illusztrációhoz” – és végül a koherenciára – „mivel a minőség fontosabb, mint a mennyiség”. 

Az igényes folyóirat-szerkesztők manifesztuma azonnal sokoldalú, rokonszenvező, ám szinte egyöntetűen kétkedő visszhangot váltott ki a francia médiavilágban. Patrick Eveno médiatörténész például az AFP hírügynökségnek kifejtette: „csak speciális részterületeken, fészkekben működhet az, hogy kizárólag az olvasó fizet a termékért”. Szerinte már csak azért is utópia megszabadítani az újságírást gazdasági és pénzügyi kötelezettségeitől, mert a mai sajtó a piacgazdasággal született.

Vincent Giret, a nagy múltú párizsi Libération ügyvezető igazgatója leszögezte, hogy a digitális átállás szerkesztési és gazdasági szükségszerűség. Az előbbit az magyarázza, hogy az újságíró a létező világgal foglalkozik és követnie kell annak változásait, beleértve a digitalizálást, a gazdaságit pedig az, hogy fenn kell maradni a konkurencia közepette. De új munkamódszerekre, szerkesztési formákra van szükség, és közben elkerülhetetlenek bizonyos kudarcok is.

Vita a „hasznos újságírás” modelljéről

Johan Hufnagel, a Slate.fr internetes portál egyik alapító főszerkesztője szerint a XXI okfejtése a francia értelmiségnek a webtől való idegenkedését tükrözi, holott az internet „arra ösztönöz, hogy jobb újságíróvá váljunk”. A Le Monde helyettes igazgatója, Serge Michel úgy fogalmaz, hogy „a digitális média önálló újságírói világ, sőt visszatérés a forrásokhoz, hiszen korábban a Le Monde naponta három kiadásban jelent meg. Az internet nem csapda, hanem a sajtó megsokszorozása. Szeretem a XXI-et, de kiáltványuk kissé pro domo jellegű”.

Lauren Beccaria minderre azzal válaszol, hogy nem a képernyő és a papír, a modern és a régi újságírás szembeállításáról van szó, hanem csak arról, hogy a digitális nem „a” megoldás, ezt elhinni veszélyes lenne. A digitális siker mindig a jövőt ígéri: „később kifizetődő lesz”, stb. Ám az mégsincs rendjén, hogy a jól menő papírkiadással rendelkező The Economist az internetre teszi a tétet. Az ezt az utat elsőként választó The Guardian portálja heti százezer fontot veszít, érvel Beccaria, aki szembeállítja ezzel a mindmáig papíron megjelenő szatirikus Le Canard enchainé francia hetilap töretlen sikerét, vagy azt, hogy a csak előfizetések révén működő, a hirdetéseket elutasító Médiapart portál jövedelmező vállalkozásnak bizonyult.

A Mediapart két társalapítója azonban maga is árnyalja a képet. Jean-Marie Charon rámutat arra, hogy akárcsak a XXI, a Mediapart is kisebb szerkesztőség, amely speciális területre koncentrál (hosszabb riportok, oknyomozó újságírás), viszont a hírszolgáltatás komolyabb befektetéseket igényel. Edwy Pleyel, a portál másik társalapítója azonban a jövő egyik műhelyének tekinti mind a Mediapart, mind a XXI gárdáját. 

A XXI manifesztuma előtt még hosszú út áll, az általa gerjesztett vita ugyanis átkel az óceánon: Laurent Beccaria közlése szerint februárban a nagymúltú amerikai Harper’s magazin is közölni szándékozik a „hasznos újságírás” melletti harcos felhívást.

Január 4-én, pénteken beadta felmondását az MTVA-nak D. Tóth Kriszta, ezzel véget is ér a DTK Show a közszolgálati televízión – írja az Index.hu. A hírportál úgy tudja, D. Tóth Kriszta azért döntött úgy, hogy elhagyja az MTV-t, mert a közmédia vezetése túl sok ponton szólt bele a műsor szerkesztésébe, azt is meg akarták kötni, hogy kit hívhatnak meg.

„Így nem lehet dolgozni, mert a nézők, akik igenis a legfontosabbak ebben az egész káoszban, amit közmédiának hívnak, ennél sokkal többet, jobbat érdemelnek” – írta D. Tóth Kriszta, egy a stáb tagjainak szóló emailben, amelynek részleteit az Index tette közzé.

Emellett az MTVA a csoportos létszámleépítés során elbocsátotta a show-műsort készítő stáb jelentős részét, és állítólag újabb kirúgásokra lehetett számítani, amelyek már érintették volna a DTK szerkesztőit, a stáb legfontosabb embereit is. Januárban a talkshow ismétlő adásait sugározza az M1, és egyelőre a közmédia hivatalosan nem jelentette be, hogy a tavaszi szezonban nem tér vissza a műsor – írja az Index. D. Tóth Kriszta egyszer már felmondott az MTV-nél, 2011 februárjában a Híradó műsorvezetői székét hagyta ott.

A Bors információi szerint a tervek szerint D. Tóth Kriszta vezette volna Gundel-Takács Gáborral közösen az Eurovíziós Dalfesztivál válogatóját, A Dalt is.

Lapértesülések szerint eltűnik a köztévé napi vetélkedője, a Maradj talpon! is, de a Magyarország, szeretlek! sem lesz többet látható. A Maradj talpon! Facebook-oldalán a hír elterjedése után a következő üzenet jelent meg: „Nagyon köszönjük a sok pozitív hozzászólást, hogy ennyien visszavárjátok a műsort! Sajnáljuk, hogy a képernyőn nem tudtunk megfelelően elköszönni, de mint tudjátok, a műsor felvételről megy, nem élő, és amikor az utolsó adásokat készítettük, még nem született meg a Maradj talpon! jövőjéről szóló döntés. Készülünk az új műsorra, és ez sem kerül végleg a süllyesztőbe.”

Az MTVA sajtófőnöke a Hvg.hu kérdésére megerősítette, hogy a köztévénél leállították szinte az összes külső gyártásban készülő műsor gyártását, de a hazai televíziózásban bevett szokásnak számít, hogy télen szüneteltetik a nagy költségvetésű produkciókat. Információink szerint tavasztól visszatérnek a köztévé legnépszerűbb produkciói és új fejlesztésekkel is készülnek.

A DTK Showról az MTVA elmondta: „A tavaszi műsorrendben továbbra is lesz női talkshow a közmédiában, az, hogy a műsorvezetőt D. Tóth Krisztinának hívják vagy sem, a műsor létével kapcsolatos találgatásokat illetően jelen pillanatban egyáltalán nem mérvadó" –mondta a Hír24-nek Lencsó Rita, az MTVA sajtófőnöke.

Elmérgesedett a viszony

A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap közleményben reagált a hírre, miszerint D. Tóth Kriszta otthagyja a közmédiát.

„Az MTVA sajnálatos és nem túl elegáns lépésnek tartja, hogy kiszivárgott a műsorvezető búcsúlevele, amelyet stábjának írt. Az MTVA tartja magát ahhoz a pénteki megállapodáshoz, hogy hétfőn - a D. Tóth Krisztával előre egyeztetett beszélgetés után - tájékoztatja a nyilvánosságot. Az MTVA úgy ítéli meg, hogy D. Tóth Kriszta a kiszivárogtatással a médián keresztül kívánt nyomást gyakorolni a döntéshozókra, és az sem kizárt, hogy esetleg egy másik televíziós csatornánál kívánja folytatni pályafutását” – áll a szövegben.

„Állami hatóságok, az állam ágazati törvényei, a piac szabályai és szabványai, licencek, normák, blanketták, a termeltetők és beszállítók, a munkáltatók szerződései, a munkavállalók képzése és képesítései, bértarifák, és az ágazati, valamint a vállalati kollektív szerződések, szakmai szervezetek, szakszervezetek, ágazati párbeszédbizottságok. A mi médiaiparunkban ezek az intézmények hiányoznak vagy kialakulatlanok, illetve jelentéktelenek – olvasható Enyedi Nagy MihályMédiaiparunk sebezhetőségének okai címmel a Népszabadság mai számában megjelent írásában. A szerző szerint, ha az említett intézményrendszer létezne, „kevéssé érvényesülne ily durván és közvetlenül a teljes ágazat politikai alávetése, s egy iparág intézményi fogyatékosságai nem eredményeznék az állampolgári alapjogok tartós sérelmét”.

A MÚOSZ elnökségének tagja hangsúlyozza:„Kiépült és tisztázott szereposztású intézmények esetén a társadalmi nyilvánosság teljesítőképessége és a hírek minősége is erősen javulna. A politikai nyilvánosság kinyitása, a demokrácia újjáépítése e nélkül elképzelhetetlen, s ez legalább olyan fontos, mint a törvényi keret teljes alkotmányos és szakmai korrekciója. Kompetens szakmai szervezet(ek)re van szükség, amelyek lefedik a minőségi újságírás fórumait, műhelyeit, s tagjaik között tudhatják a szakma nagyjait és az újságírók legtöbbjét.”

A médiában dolgozók összefogását, szervezettségének erősítését szorgalmazó írás szerzője viszonyításként megemlíti: az ötmilliós Finnországban 15 ezer tagja van a sajtószakszervezetnek, míg nálunk összesen mintegy 3 ezer. 

A hiányzó ágazati kollektív szerződésnek a cég üzem nagysága miatt Enyedi Nagy szerint előképe lehetne az MTVA új kollektív szerződése, de erre a közmédiában működő tizenhárom szakszervezet megosztottsága miatt kevéssé van esély. Az eredményes tárgyaláshoz részben egyesülniük kellene, ez egyelőre három volt MTV-s szakszervezet esetében történt meg.

Ténylegesen működő ágazati párbeszédbizottságra lenne szükség, olyan intézményes fórumra, ahol a munkavállalókkal szemben ott ülnek a legnagyobb munkáltatók, az MTVA, az RTL, az Axel Springer, a Ringier, a Sanoma, a WAZ és a többiek is – érvel Enyedi Nagy, majd sietve hozzáteszi: „Ettől messze vagyunk.”

A magyar média szakmai-érdekképviseleti rendszerének hiányosságai, diszfunkciói mellett néhány biztató mozzanatra is felhívja a figyelmet a cikk. Említést tesz a MÚOSZ Hivatásunk a nyilvánosság címmel közzétett ambiciózus sajtónapi állásfoglalásáról, és az állam által kikényszerített társszabályozási modellel szemben formálódó önszabályozási kísérletről, a Főszerkesztők Fórumáról. A szólásszabadság hazai helyzetét, a médiapiaci jogkövetést és a közszolgálati média működését az állampolgári alapjogok bázisán ellenőrző és értékelő új intézményként üdvözli a Civil Média ügyvédeinek és a Magyar Médiafogyasztók Egyesülete törekvéseit.

Az elmúlt években kiépült a médiavilág jelenségeit követő független műhelyek, szakportálok világa – olvasható a cikkben, mely konkrét példaként hármat említ ezek közül: a MÚOSZ valaha Magyar Sajtó (a szakmában Masa) címmel ismert lapjának online örökösét, az eMasát, a Mérték Médiaelemző Műhely honlapját és a Szól a Rádió 2.0 Facebook-csoportot. E formák sokféle alapítványi, ösztöndíjas és szakmai aktivitással, pályázatokkal, ösztöndíjakkal, képzésekkel, kiadói gyakorlattal egészülhetnének ki, erre azonban még várni kell, vidéken különösen kevés a szakmai kapaszkodó – állapítja meg Enyedi Nagy Mihály, aki cikkét zárva kiemeli: „A szakmai és érdekvédelmi intézmények felélesztése, kiépítése nélkül nem lesz demokratikus nyilvánosság. A feladat fele ezen az oldalon van.”

A levélben Áder János emlékeztet arra, hogy az alaptörvény az államfő feladatkörébe utalja a törvények aláírását és kihirdetését. Ehhez az elnöknek meg kell vizsgálnia, hogy a jogszabályok formai, tartalmi és közjogi érvényességi szempontból maradéktalanul megfelelnek-e az alaptörvénynek.

„Ezzel a kötelezettséggel összhangban megvizsgáltam az Országgyűlés által 2012. május 24-én elfogadott, A médiaszolgáltatásokkal és a sajtótermékekkel összefüggő egyes törvények módosításáról szóló törvény tartalmi alkotmányosságát, és azt minden tekintetben kifogástalannak találtam. Megállapítottam, hogy a törvény ebből a szempontból maradéktalanul alkalmas arra, hogy aláírjam és kihirdessem” - fogalmaz levelében az államfő.

„Ezt követően megvizsgáltam azt is, hogy a törvénymódosítás kétséget kizáróan eleget tesz-e az alkotmányosság minden formai kritériumának, és megállapítottam, hogy ebből a szempontból is minden tekintetben alkalmas arra, hogy aláírjam és kihirdessem. Végül, de nem utolsó sorban megvizsgáltam azt is, hogy a törvény elfogadása minden tekintetben Házszabályszerűen történt-e. E tekintetben meg kellett állapítanom, hogy a törvény elfogadása során az Országgyűlés - egyetlen esetben ugyan, de - eljárási hibát vétett, mely hiba következtében felvetődik a törvény közjogi érvényességének kérdése” - olvasható Áder János levelében.

L. Simon szabálytalankodott

Az államfő szerint a fideszes L. Simon László egyik zárószavazás előtti módosító indítványának benyújtása volt szabályellenes. A köztársasági elnök emlékeztet arra, hogy az Országgyűlés házszabálya rögzíti: a zárószavazás megkezdése előtt írásban - legkésőbb annak az ülésnapnak a megnyitása előtt huszonnégy órával, amely ülésnap napirendjén szerepel az adott törvényjavaslat végszavazása - módosító javaslatot csak akkor nyújthat be bizottság, illetve országgyűlési képviselő bármely korábban megszavazott rendelkezéshez kapcsolódóan, „ha a megszavazott rendelkezés nincs összhangban az Alaptörvénnyel, törvénnyel, a törvényjavaslat már megszavazott rendelkezésével vagy a törvényjavaslat módosítással nem érintett valamely rendelkezésével, illetve ha az egységes javaslat nem felel meg a jogszabályszerkesztés vagy a nyelvhelyesség követelményeinek”.

Áder János az Országgyűlés elnökéhez címzett levelében tudatja: az egyik, L. Simon László által jegyzett, a médiatörvényt új bekezdéssel kiegészítő módosító indítványról az állapítható meg, hogy annak benyújtása ellentétes a fent idézett házszabályi kitétellel, ezért a törvénnyel nem ért egyet. A levél azt nem tartalmazza, hogy az L. Simon László javaslata az idézett házszabályi passzus pontosan mely részének nem felel meg. Az államfő a levelébe ugyanakkor belefoglalta az általa kifogásolt zárószavazás előtti módosító javaslat érintett bekezdését, amely a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló törvény 66. paragrafusát, a közösségi médiaszolgáltatásról szóló fejezetet változtatná meg. Ezt a paragrafust pedig a közigazgatási és igazságügyi miniszter eredeti törvényjavaslata nem érinti. A vitatott bekezdés a közösségi médiaszolgáltatások elismerésével kapcsolatban egy új kitételt tartalmaz: azok a médiatanács által a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról 2010-ben elfogadott jogszabály alapján indított eljárásban ismerhetők el. 

Az elnök úgy döntött, lehetőséget biztosít az Országgyűlésnek arra, hogy a hibát mielőbb orvosolja. „Ezt kívánja a jogbiztonság és az alkotmányosság elve. Őszintén hiszem, hogy Magyarország alapvető érdeke, hogy se most, se a jövőben se tartalmi, se formai, se eljárási okkal vagy indokkal soha, senki, semmilyen formában se kérdőjelezhesse meg eme sarkalatos törvényünk érvényességét” - fogalmaz az államfő.

Áder János leszögezi: amennyiben az Országgyűlés a hibát orvosolja, készen áll a törvény haladéktalan aláírására és kihirdetésére.

Változatlan tartalom, új eljárás

Rogán Antal, a Fidesz új frakcióvezetője szerint az Országgyűlés az államfő kérésének megfelelően lefolytatja az új eljárást, és változatlan tartalommal fogadja el a médiatörvény módosítását - a politikus erről a MR1-Kossuth Rádió 180 perc című műsorában beszélt csütörtökön.

A Fidesz-frakció új vezetője - aki június 2-án veszi át a képviselőcsoport vezetését Lázár Jánostól - hozzátette: erre minél hamarabb szükség van, mert az Alkotmánybíróság korábbi döntése miatt a jogszabálynak elvileg május 31-ig hatályba kellett volna lépnie. Felhívta a figyelmet arra, hogy a köztársasági elnök által visszaküldött jogszabályok esetén van egy egyszerűsített, gyorsított eljárási lehetőség, és - tette hozzá - mivel itt tartalmi változás nem várható, ezért szerinte ezt fogják választani. A politikus azt ígérte, hogy a végleges döntést „ma estéig bezárólag” hozzák meg az ügyben. 

Arra a kérdésre, hogy a jövőben hogyan tudják megakadályozni az ehhez hasonló formai hibákat, Rogán Antal azt mondta: bár nem ismeri, hogy pontosan milyen formai-eljárási hibára hivatkozott az államfő, de szerinte arra kell ügyelni, hogy ilyet a jövőben ne kövessenek el. Megjegyezte: sok jogszabályt fogadtak el az elmúlt két évben, amiből az következik, hogy „aki sok munkát végez, oda néha hiba is belecsúszik”. 

Az Országgyűlés május 24-én fogadta el a médiatörvény módosításait. A változtatásokat az tette szükségessé, hogy az Alkotmánybíróság tavaly decemberben hatályon kívül helyezte a szabályozás egyes passzusait. Az Országgyűlés sajtófőnökének tájékoztatása szerint a Ház várhatóan már jövő hétfői ülésén foglalkozik a visszaküldött előterjesztéssel.

„Állami hatóságok, az állam ágazati törvényei, a piac szabályai és szabványai, licencek, normák, blanketták, a termeltetők és beszállítók, a munkáltatók szerződései, a munkavállalók képzése és képesítései, bértarifák, és az ágazati, valamint a vállalati kollektív szerződések, szakmai szervezetek, szakszervezetek, ágazati párbeszédbizottságok. A mi médiaiparunkban ezek az intézmények hiányoznak vagy kialakulatlanok, illetve jelentéktelenek – olvasható Enyedi Nagy MihályMédiaiparunk sebezhetőségének okai címmel a Népszabadság mai számában megjelent írásában. A szerző szerint, ha az említett intézményrendszer létezne, „kevéssé érvényesülne ily durván és közvetlenül a teljes ágazat politikai alávetése, s egy iparág intézményi fogyatékosságai nem eredményeznék az állampolgári alapjogok tartós sérelmét”.

A MÚOSZ elnökségének tagja hangsúlyozza:„Kiépült és tisztázott szereposztású intézmények esetén a társadalmi nyilvánosság teljesítőképessége és a hírek minősége is erősen javulna. A politikai nyilvánosság kinyitása, a demokrácia újjáépítése e nélkül elképzelhetetlen, s ez legalább olyan fontos, mint a törvényi keret teljes alkotmányos és szakmai korrekciója. Kompetens szakmai szervezet(ek)re van szükség, amelyek lefedik a minőségi újságírás fórumait, műhelyeit, s tagjaik között tudhatják a szakma nagyjait és az újságírók legtöbbjét.”

A médiában dolgozók összefogását, szervezettségének erősítését szorgalmazó írás szerzője viszonyításként megemlíti: az ötmilliós Finnországban 15 ezer tagja van a sajtószakszervezetnek, míg nálunk összesen mintegy 3 ezer. 

A hiányzó ágazati kollektív szerződésnek a cég üzem nagysága miatt Enyedi Nagy szerint előképe lehetne az MTVA új kollektív szerződése, de erre a közmédiában működő tizenhárom szakszervezet megosztottsága miatt kevéssé van esély. Az eredményes tárgyaláshoz részben egyesülniük kellene, ez egyelőre három volt MTV-s szakszervezet esetében történt meg.

Ténylegesen működő ágazati párbeszédbizottságra lenne szükség, olyan intézményes fórumra, ahol a munkavállalókkal szemben ott ülnek a legnagyobb munkáltatók, az MTVA, az RTL, az Axel Springer, a Ringier, a Sanoma, a WAZ és a többiek is – érvel Enyedi Nagy, majd sietve hozzáteszi: „Ettől messze vagyunk.”

A magyar média szakmai-érdekképviseleti rendszerének hiányosságai, diszfunkciói mellett néhány biztató mozzanatra is felhívja a figyelmet a cikk. Említést tesz a MÚOSZ Hivatásunk a nyilvánosság címmel közzétett ambiciózus sajtónapi állásfoglalásáról, és az állam által kikényszerített társszabályozási modellel szemben formálódó önszabályozási kísérletről, a Főszerkesztők Fórumáról. A szólásszabadság hazai helyzetét, a médiapiaci jogkövetést és a közszolgálati média működését az állampolgári alapjogok bázisán ellenőrző és értékelő új intézményként üdvözli a Civil Média ügyvédeinek és a Magyar Médiafogyasztók Egyesülete törekvéseit.

Az elmúlt években kiépült a médiavilág jelenségeit követő független műhelyek, szakportálok világa – olvasható a cikkben, mely konkrét példaként hármat említ ezek közül: a MÚOSZ valaha Magyar Sajtó (a szakmában Masa) címmel ismert lapjának online örökösét, az eMasát, a Mérték Médiaelemző Műhely honlapját és a Szól a Rádió 2.0 Facebook-csoportot. E formák sokféle alapítványi, ösztöndíjas és szakmai aktivitással, pályázatokkal, ösztöndíjakkal, képzésekkel, kiadói gyakorlattal egészülhetnének ki, erre azonban még várni kell, vidéken különösen kevés a szakmai kapaszkodó – állapítja meg Enyedi Nagy Mihály, aki cikkét zárva kiemeli: „A szakmai és érdekvédelmi intézmények felélesztése, kiépítése nélkül nem lesz demokratikus nyilvánosság. A feladat fele ezen az oldalon van.”

A legnagyobb létszámú, mintegy 4500 tagot számláló újságírószervezet legfelsőbb döntéshozói fóruma a nyomtatott és az internetes sajtó túlszabályozásának korlátozását, és a forrásvédelem megerősítését üdvözlendő elemnek tartja. Élesen bírálják ugyanakkor a médiatörvényt módosító javaslatot amiatt, hogy a médiahatóság egypárti összetételét megalapozó jelölési és kinevezési szabályokon nem változtat.

A „nyilvánosság sokszínűségét szolgáló és átlátható modell” kialakítása helyett a médiatörvényekhez benyújtott módosítók a frekvenciapályáztatás folyamatát „átlátszó aktuálpolitikai játszmává silányítják” – áll a testület mai ülése közben kiadott közleményben, melyben a küldöttek a Klubrádió helyzetére utalva „szolidaritásukról biztosítják a „jogsértő, az érvényes bírósági ítéletekkel is szembemenő törvényhozással sújtott, a véleménynyilvánítás szabadságáért küzdő” kollégáikat.

A „szakmai botrányok sorozatába keveredő közszolgálati hírgyártás hitelének, a hírügynökség szakmai és szervezeti önállóságának visszaállítása helyett az MTI-t átszervezik, a dolgozók többsége a tévésekhez és rádiósokhoz hasonlóan a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) állományába kerül” – hívja fel a figyelmet a közmédia központosításának veszélyeire a dokumentum.
A MÚOSZ Küldöttgyűlése emlékeztet arra, hogy Navracsics Tibor februárban személyesen tett ígéretet Neelie Kroes-nek, az EP állampolgári jogi bizottsága alelnökének, hogy Magyarország az Európai Tanács ajánlásainak megfelelően módosítja a médiatörvényt. 

A magyar kormány ezt az ígéretét még nem teljesítette – jelenti ki a MÚOSZ Küldöttgyűlése, a törvényhozókat a demokratikus alapjogokat biztosító médiaszabályozás megteremtésére felszólító állásfoglalásában

Szalai Annamária a DUE Médiahálózat Sajtófesztiválján közölte: a hatóság által üzemeltetett, a kifogásolt tartalmak bejelentésére szolgáló Internet Hotline-t nemrég tagjai közé választotta az International Association of Internet Hotlines. 

A tagság több előnnyel is jár: gyorsabbá válik a fellépés a külföldi szervereken tárolt káros tartalmakkal szemben, segítséget nyújthatnak a helyi jogvédők, elérhetővé válik a pedofil tartartalmak közös adatbázisa és megismerhető lesz más országok tapasztalata. 

A tagság nem automatikus, a szervezet számos kritériumot vizsgált, a többi közt azt, hogy miként működik együtt a „forró vonal” a rendőrséggel. 

Szalai Annamária közölte: a hatóság elkötelezett a tudatos médiahasználat népszerűsítése mellett, és fontosnak tartja, hogy a gyermekek kezét a virtuális világban se engedjék el. Az NMHH ezért vette át az internetes forródrót üzemeltetését tavaly szeptemberben egy civil szervezettől. 

Azóta több mint 700 bejelentés érkezett, az ügyekből pedig több százat sikeresen megoldottak. A többi között pedofil tartalmakat, rasszista vagy idegengyűlöletre buzdító oldalakat, a kábítószer-fogyasztás népszerűsítését vagy vírusokat terjesztő honlapokat lehet bejelenteni az Internet Hotline-on, amely az NMHH honlapjáról érhető el. 

Németh Gábor, a hatóság Internet Hotline szolgáltatásának vezetője szerint a nemzetközi szervezet folyamatos bővülése gátat szabhat a „szerverturizmusnak”, vagyis annak, hogy a honlapok szervereit az engedékenyebb országokba telepítik. Beszámolt arról, hogy az 1999-ben létrehozott tömörülésnek negyven ország a tagja, de hamarosan távol-keleti államok is csatlakoznak hozzá. 

A DUE Médiahálózat évente megrendezendő eseményének idén már főtámogatója az NMHH. A hatóság a fesztiválon az online szolgáltatások és a közösségi média fiatal felhasználóinak szóló oktatóanyagokkal jelent meg.

Arne König, az EFJ elnöke úgy értékelte a helyzetet, hogy a válság ellenére néhány médiacégnek nagyon is jól megy. Csakhogy ezt az eredmény részben a dolgozók tömeges elbocsátása, részben a foglalkoztatási formák megváltoztatása révén érték el, és csak utána jön a tevékenység sokfélesége, a rugalmas működés, a kreatív megoldások megtalálása. Az újságírók Európában úgy érzik, hogy ma sokféle veszély leselkedik rájuk. Ilyennek ítélte meg a magyarországi központosított, autoriter médiairányítást és „erősen szűkítő” médiatörvényt, amelynek néhol akadnának követői, miközben más európai politikai törekvések is vannak, amelyek fenyegetik a sajtó-, szólás és véleményszabadságot. 

Kollektív alku kell

A szakszervezeteknek újra harcolniuk kell tehát, meg kell győzniük a nézőket, hallgatókat, olvasókat, hogy az újságírói szakma és annak tevékenysége fontos része a demokráciának . Egyidejűleg harcolni kell magáért a szakmáért, annak megbecsültségéért, elismeréséért, minőségéért, és harcolni persze a foglalkoztatásért. Mindennek egyik legfontosabb eszköze a kollektív alku, a kollektív szerződések megkötése. Itt idéznék egy jóval később elhangzott szellemes mondatot: sokszor azért látszik valami nagynak, mert térden állunk. Ha felállunk, nem is lesz az olyan nagy. 

A tanácskozás egyik nagy témája a kollektív szerződések megléte, azok hatékonysága, illetve a védtelen, nem főfoglalkozású kollégákra való kiterjesztése volt. Ez itt nálunk furcsán hangozhat. A nyugati, fejlett országokban dolgozó kollégák elsősorban az ágazati szerződésekről beszéltek. Egy-két, ritkábban ennél több, az egész országra és a teljes ágazatra kiterjedő kollektív szerződés van nálunk, ez meghatározza a minimális béreket, honoráriumokat, a társadalom- és egészségbiztosítási feltételeket, fizetett szabadságnapokat, szociális juttatásokat. Ezekre épülnek a vállalati KSZ-ek. Ilyenek nem mindenhol vannak, de ahol vannak, ott nemcsak, hogy tilos lefelé eltérni ezektől, de az egyéni alku és munkaszerződés is tiltott. Nálunk a harc azért folyik, hogy ezeknek a szerződéseknek a hatálya kiterjedjen a nem főfoglalkozású munkavállalókra is, függetlenül attól, hogy szakszervezeti tagok-e vagy sem. 

A több jobb

Másrészről persze az a cél, hogy mind többen igenis lépjenek be a szakszervezetbe, és ebben is vannak eredményeik. Ezekért az eredményekért azonban nagyon megküzdöttek. Ausztriában például hosszasan kellett győzködi a szabadságukat féltő önfoglalkoztatókat, hogy valóban a szabadságukról mondanak le, a fizetett pihenőnapjaikról, meg a 13. és 14. fizetésükről, a nyugdíj- és egészségbiztosításról nem is beszélve. A „színlelt szerződések” ellen a legtöbb országban nem az adóhatóság küzd (neki mindegy, hogy ki fizeti be az adót), hanem a szakma, mert ezek révén le lehet nyomni az újságírói munkaerő piaci értékét. Németországban arra akadt több példa, hogy a munkaadók a válságra hivatkozva fel akarták mondani a KSZ-t. 

Nem vagyunk kifejezetten sztrájkolós szakma, mondta a vitában egyszer Arne König, de a német kollégák beszámolóikban ugyancsak rácáfoltak. A kollektív alku és annak eredményei védelmében a 2010 végétől kezdődő új tárgyalási periódusban 14 ezer embernapot töltöttek munkabeszüntetéssel, és ennek során 3 millió eurót használtak fel a sztrájkalapjukból (még mindig csak a teljes összeg felét). A lapok többnyire ez idő alatt is megjelentek, a tévék képernyői sem voltak sötétek, de az emberek egyrészt követelték a megszokott tartalmakat, szerzőket, másrészt egyértelműen melléjük álltak. Elkészült kilenc videoklip, amelyben bemutatták a helyzetüket. Felhasználták a közösségi médiát, ott voltak a YouTube-on, a Facebookon, a Twitteren. Flashmobokat szerveztek, és nem az volt az üzenetük, hogy több pénzt akarunk – jóllehet nyolc év stagnálás után ez is jogos követelés volt -, hanem hogy ha nem győzünk, a szakma devalválódik, annak értékei vesznek el. Kapcsolatba léptek a politikusokkal is, de a lényeg az volt, a maguk oldalára állították a közönséget. Wolfgang Grebenhof sok-sok illusztrációval bizonyította, hogy a fotó- és kamerabarát megoldások, a szüntelen médiajelenlét, a pr- és marketingszakma fogásainak igénybevétele sokban segített. Mert hitelesen tudták bemutatni, a közönség elhitte végül, hogy a kiadók valóban már az „utolsó ingüket” akarják elvenni. A kiadók, médiavállalatok ellenben végül megértették az üzenetet: „erre mind képesek vagyunk, számolni kell velünk”. Megmentették a kollektív szerződéseiket. 

Sztrájkokban alighanem a görögök a rekorderek, de eredményeik felemásak. A világon mindenütt ismert fogalommá vált görög válság hatásai alól nem mentesíthették a médiaágazatot. Viszont ők az egyetlenek, ahol olykor száz százalékos és több cégre, akár városra, régióra kiterjedő munkabeszüntetést is szerveztek. Ideiglenes eredményeik a KSZ-ek terén is voltak, munkahelyeket is sikerült megőrizniük. Ennek ellenére mára minden ágazati KSZ-t felmondtak a munkaadók, általánossá vált a szerződéses, illetve önfoglalkoztatás. Viszont a szakszervezeteik továbbra is erősek, az újságírók szervezettek. 

A lapkiadás gödörben

Az persze nyilvánvaló, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben a lapkiadás mindinkább gödörbe került, ahonnan nem tud egyelőre kilábalni. A hagyományos üzleti megoldások erőtlenek. A nyomdaiparban jelentős felesleges kapacitások vannak. A szerkesztői munka is inflálódott, és a mintegy 15 ezerről 13800-ra csökkent a szerkesztők száma. A fizetések az inflációnál kisebb ütemben nőttek. A megvédett KSZ-ekben elsősorban a munkaidő mennyiségére, a szabadságnapok számára, a túlórák és túlmunka maradéktalan megfizetésére, a nyugdíjalapokhoz való hozzájárulás értékének megőrzésére koncentráltak. 

Az egyik német előadó úgy fogalmazott, most, ebben a mai harcban dől el, hogy milyen munkakörülményeik lesznek a jövőbeni kollégáknak. De az is, hogy a minőségi újságírás és maga a minőségi sajtó mit tud ajánlani a munkatársaknak a jövőben. És az is, hogy megállítható-e a szakma devalválódása, illetve mit kell tenni ennek érdekében. 

Ehhez a gondolathoz fűzte hozzá Arne König: egyre több jele van annak, hogy kezd kialakulni egy szakadék a fiatalok és az idősebb kollégák között. Annak érdekében, hogy bekerüljenek, hogy munkát kapjanak, a fiatalok elfogadják és felvállalják a teljes védtelenséget. 

Az írek elismerték, hogy a válságidőszakban a félelem légköre megbénítja az akciókat. Szakszervezet-ellenes diszkriminációra is van példa. A megszorításokat, a az állandó költségcsökkentést ugyanakkor a szakszervezetek mítosznak tartják, nem valós megoldásnak. Elsősorban a nyugdíjakat akarják megvédeni és a kollektív alku lehetőségét. Sokszor hangzott el a konferencián: a kollektív alku joga nem kegy, megkérdőjelezhetetlen emberi jog, az Emberi Jogok Egyetemes nyilatkozata is tartalmazza. Az ír munkajog viszont nem tudja megakadályozni, hogy a munkaadók kibújjanak ez alól a kötelezettség alól. Ráadásul náluk is szinte minden újságíró önfoglalkoztató. 

Nyugati szervezettség, keleti tehetetlenség

A britek ugyan harcosak, de egyelőre jelentős eredményeket érnek el. Az olaszoknál a hagyomány és a nagyfokú szervezettség még lendületben tartja a kollektív szerződések intézményét. Talán csak a dánoknál, svédeknél, norvégoknál, finneknél mennek a dolgok a normális kerékvágásban, de a szabadúszók, szerződésesek megszervezésével, a szomszédos területek és az új médiák dolgozóinak a szakszervezetbe vonásával nekik is van bőven dolguk. És persze ők tudnak a legtöbbet foglalkozni a szakmai értékek megőrzésével. 

Egészen más a helyzet Európa keleti és délkeleti felén. Itt legfeljebb vállalati kollektív megállapodások vannak, egyszerűen hiányzik a másik oldal, az ágazati partner. Nincs a médiaipar de még csak a sajtó vállalatainak egy olyan, a teljes szektort átfogó, a munkaadókat képviselő szervezete, amely tárgyaló- és megállapodásképes volna. A legjobb helyzetben talán a horvátok vannak, náluk egészen mást jelent a médiatanács fogalma. Ez egy az újságíró-szövetség, a szakszervezet, illetve a kiadók és médiavállalatok képviselőiből álló önszabályozó testület. Semmiféle politika eddig nem férhetett hozzá. Az ellenpólust alighanem a Macedónok képviselik, ők úgy tudják, számukra is készül már egy a magyar médiatörvényhez hasonló szabályozás. Ezzel szemben még védtelenebbek, kiszolgáltatottabbak, mint mi, magyarok, igaz, a szakszervezetük egyre erősebbé válik. Bulgáriában, Romániában, de Szlovákiában és Lengyelországban is sokban hasonló a helyzet, mint nálunk. Kiderült: tudják, mik volnának a legfontosabb feladataik. Azt is, mit kellene tenniük, többnyire azzal együtt, hogy hogyan. Csak a pénz hiányzik, meg a hozzáértő és lelkes ember, meg az idő, meg a partner, ráadásul nagyon erős az ellenszél. Mindez egyfajta tehetetlenség, bizony nem a legvidítóbb érzés. 

Ahogy erről az oldalról többen felemlegették: Európának ezen a felén a fiatalok szemében a szakszervezet az amolyan gyanús kommunista csökevény, valami a múltból ittmaradt fosszília. És éppen az újságírók, a szerkesztők, a média befolyásos emberei nem partnerek abban, hogy ezt a teljesen helytelen is igazta3an vélekedést – persze velünk együtt – megváltoztassák. 
Marad tehát a kiszolgáltatottság, de nem a szakszervezet, hanem az egész szakma kiszolgáltatottsága. Számunkra ez is a szaloniki tanácskozás tanulságai közé tartozik.

(A szerző újságíró kollégánk, a Sajtószakszervezet ügyvezető elnöke, a MÚOSZ Küldöttgyűlésének tagja. Fenti tudósítás kéziratának leadása után értesültünk a hírről, hogy a Műsorszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) a Fővárosi Munkaügyi Bírósághoz benyújtott keresetében azt kéri, hogy a bíróság ítélettel pótolja a szakszervezet hozzájárulását M. Lengyel László elbocsátásához. Az esetről bővebbenitt és itt – a szerk.)

Az összes napi- és hetilapban publikált nyílt levelet 57 főszerkesztő írta alá, politikai beállítottságtól függetlenül. Véleményük szerint „az aprónak tűnő változtatás drámai következményekkel járna”, mert - amellett, hogy jelentős terjedelemnövekedést okozna - ellehetetlenítené a független szerkesztőségi politikát.

A törvénymódosítás tervezetét a szenátus az alkotmánybíróság azon ítéletére reagálva készítette, amely szerint a hatályos jogszabályok nem határozzák meg pontosan a helyesbítések és válaszcikkek kérdését.

A szerkesztők levelükben hangsúlyozták, hogy a helyesbítés tényalapú és közlése a sajtó számára egyértelmű kötelesség: „A lapok nem hazudhatnak, s ha nem szándékosan mégis tévednek, kötelességük helyesbíteni és elnézést kérni.” Ezzel szemben a válaszcikknek nem kell tényekre támaszkodnia, de a szerkesztőségeket jogszabály kötelezné az eredeti cikket terjedelmében akár kétszeresen is meghaladó írások közlésére.

A tiltakozók szerint a törvénymódosítás életbe lépésével a lengyel sajtót a külső tényezők befolyásolnák: a lapokat elárasztanák az újságírói kritikával elégedetlen politikusok, üzletemberek és művészek válaszcikkei. Ezen kívül a vállalatok PR- és marketingosztályai is kihasználnák az új lehetőséget az ingyen reklámanyagok publikálására.

A levélben kiemelték, hogy Lengyelország médiarendszere a legnagyobb elismerésnek örvend a nemzetközi sajtószabadsági rangsorokban, ezért óva intik a döntéshozókat a szlovákiai példa követésétől, ahol a média szabadságát korlátozó törvénymódosítást csak a nagy európai visszhang hatására törölték.

Nemrég nagy visszhangot váltott ki Belénessy Csaba MTI-vezérnek a nemzeti hírügynökség munkavállalói számára kiküldött körlevele, amelyben így fogalmazott: „Nyomatékosan felhívom a Tisztelt MTI-munkatársak figyelmét, hogy nyilvános felületeken és fórumokon ne politizáljanak! A Facebookon sem.” Véleménydiktatúrát, avagy elvárható semlegességet akart propagálni ez a felszólítás? Ahhoz, hogy pontos választ lehessen adni erre a kérdésre, érdemes megvizsgálni, pontosan mit is jelent az újságírók – és kiemelten a közszolgálati újságírók – munkaköri és személyes politikai véleménynyilvánítása, és hogy ehhez hogyan viszonyulhat a közösségi médiában kifejtett tevékenységük. 

Közszolgálat, újságírás és politikai vélemények 

Mong Attila újságíró, az Origo nemrég távozott szerkesztője egy nemrég lezajlott konferencián és egy korábban az eMasának adott interjúbanúgy fogalmazott, nincs különbség közszolgálati és nem közszolgálati újságíró között, mert minden újságírás közszolgálat. Ez a megállapítás bár az újságírói etikát és gyakorlatot tekintve szükségszerűen igaz – hiszen az újságírónak minden körülmények között be kell tartania a szakmai standardokat – az újságíró véleménynyilvánítását tekintve már akadnak különbségek a magántulajdonú és az állami fenntartású médiában. 

A közszolgálati újságíró jellemzően nem véleményműfajokban dolgozik, míg az átlagos kereskedelmi/civil médiában a mindennapos tevékenység részének számít, hogy az újságíró a tények, események bemutatása mellett véleményt is nyilvánít azokról. De itt is számos gyakorlat, elvárás él párhuzamosan egymás mellett. Egyes médiavállalatoknál, például a legtöbb angolszász hírtelevíziónál, hírügynökségnél bizonyos munkakörökben (hírolvasók, hírszerkesztők, tudósítók) a pártatlanság imidzsének fenntartása érdekében nem pártolják a véleménynyilvánítást még úgy sem, ha az el van választva világosan a híranyagtól, más kiadók pedig, például a hazai print és online sajtó nagy része, kimondottan szorgalmazzák a publicisztikai tevékenységet.


Egy kereskedelmi/civil újságírónál tehát a munkáltató elvárásai és a munkakör jellege lehet iránymutató arra nézve, hogy nyilváníthat-e személyes véleményt a munkahelyén kívül, és ha igen, hogyan. A közszolgálati újságíróknál mindez egyértelműbbnek tűnik: mivel munkaidőben sem megengedett a véleményük hangoztatása, ezért nyilvánvalóan ezen a téren munkaidőn kívül is körültekintőbbnek kell lenniük. De pontosan mennyire és hogyan? Itthon, dacára annak, hogy az utóbbi években a közmédia és a médiaszabályozás radikálisan átalakult, ebben a vonatkozásban nem történt változás: nem volt és továbbra sincs világos szabályozás. És a gyakorlati példák kezelése sem szolgálta a szakmai normák megszilárdítását.

Egyet jobbról, egyet balról

Egyetlen olyan esetről sem tudunk, amikor itthon közszolgálati újságírónak munkán kívül és/vagy egy másik médiumban elmondott, politikainak nevezett állásfoglalás miatt kellett volna távoznia a közmédiától, konfliktusból viszont több is akadt. Az egyiket az váltotta ki, amikor Pálffy István, 2006 július 28-án pénteken, az m1 műsorvezetőjeként felolvasta az akkor még külön intézményként működő Magyar Rádióban „Az én hazám” című jegyzetét. Főnöke, Kert Attila, a Magyar Televízió hírigazgatója állásfoglalást kért az ombudsmantól és a MÚOSZ elnökétől arról, korlátozható-e a közszolgálati média hírműsoraiban közreműködők szólás- illetve véleménynyilvánítása. 

A MÚOSZ testületi választ nem adott a kérdésre, a szervezet akkori elnöke viszont nyilatkozott. Eötvös Pál hangsúlyozta, hogy a pártatlanság a közmédiában közérdek, az intézmény működésének alapfeltétele, hozzátéve, hogy „egy állatvédő szervezet lapjának főszerkesztője nem jár bikaviadalra”. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosaként Takács Albert ezzel szemben – néhány hónappal később – úgy foglalt állást: a közszolgálati médiumok munkatársainak szabad véleménynyilvánításhoz való joga nem korlátozható más műsorszolgálatónál vagy sajtószervnél.


Kert Attila az eMasának azt mondta, azért kezdeményezte a párbeszédet, mert szakmai körökben nagy visszhangot váltott ki Pálffy jegyzete, többen szankciót is szorgalmaztak a műsorvezető ellen, ő azonban úgy vélte, ez a jegyzet nem politikai állásfoglalás és úgy látta, az érvényes jogszabályok és munkahelyi rendelkezések alapján nem tudna megnyugtató módon eljárni az ilyen ügyekben.

A helyzetet tovább bonyolítja (amellett, hogy a jegyzet direkt politikai állásfoglalásként való értelmezése is vitatható), hogy Pálffy a véleményét egy másik közmédiumban olvashatta fel, tehát egyszerre vetett fel kérdéseket munkaadója, illetve a jegyzetnek helyet adó Magyar Rádió pártatlansági gyakorlatával kapcsolatban – bár ez utóbbi szempont akkor vélhetően azért nem merült fel, mert Pálffy éppen az utolsó pillanatban közölhette szabályosan mondandóját. Júliusban ugyanis (Gőblyös István és Hollós János ügyvezetők vezetése alatt) még helyet kaphattak az – egyébként többnyire nem a közrádió munkatársai által kifejtett – vélemények a rádióban, de a jegyzetet mint műfajt a 2006 augusztusában hivatalba lépő új rádióelnök, Such György azonnal megszüntette, a közszolgálati műsorszolgáltatás pártatlansági elvére hivatkozva. Pálffy István az MTV-ből 2010-ben távozott, amikor is az újságírói pályát a politikusira cserélte. 

A Kert Attila által említett másik példa is felemás módon zárult le: a Magyar Televízió egykori reggeli műsorának egyik műsorvezetője, Aczél Endre (most nem érintve azt a kérdést, hogy a Nap-Keltében mennyire volt pártatlan) rendszeresen közölt más médiumokban politikailag határozottan minősítő publicisztikákat. Végül azonban Aczél Endrétől és a Nap Tv-től sem ezen a jogcímen vált meg 2009 őszén Medveczky Balázs ügyvezető alelnök, hanem többek között az értékesített reklámidő körüli vitákra hivatkozva. Vagyis egyik eset sem vitt közelebb annak pontos megfogalmazásához, hol és hogyan nyilváníthat politikai véleményt egy magyar közszolgálati újságíró. 

Angolszász mérce: tilos vagy nagyon nem ajánlott a nyilvános vélemény 

Nagy Britannia és az Egyesült Államok közszolgálati médiumainak – a BBC médiacsoportnak és az NPR rádiónak – az etikai szabályzatai alaposan leírják, hogy milyen keretei vannak a közszolgálati újságírók véleménynyilvánításának, egyben politikai állásfoglalásának. Az angolszász közszolgálati alapelvek szerint a közszolga újságíró semmilyen módon nem nyilváníthat személyes politikai véleményt sem a csatornán, sem más a nyilvános térben, mert ezzel több alapelvet is sértenek: ha csak kifejtenek egy véleményt, akkor a pártatlanság-alapelvvel, ha pedig esetleg még szorosabb kapcsolatba is kerülnek egy (például) politikai szervezettel, akkor pedig az összeférhetetlenség-elvvel mennek szembe. 

A BBC megfogalmazása szerint (4.4.13.) a műsorvezetők, riporterek, tudósítók a nyilvános arcai a BBC-nek, tehát komoly hatásuk lehet arra, hogy a közönség hogyan észleli, értékeli a médium függetlenségét. A közönségnek – írja a szabályzat – semmilyen módon nem szabad észlelnie semmilyen, közüggyel kapcsolatos előítéletet vagy véleményt a BBC műsoraiban. A műsorokon kívüli – úgynevezett „off-air” – nyilvános tevékenységek során pedig gyakorlatilag ugyanezeket az elveket (15.2.1.) kell szem előtt tartani: „A BBC-nek dolgozók a műsorokon kívüli megnyilvánulásaikkal nem áshatják alá a BBC pártatlanként, függetlenként, tisztességesként és objektívként való nyilvános megítélését, és nem hozhatnak szégyent a csatornára.”


A legszigorúbb off-air szabályok – ezen az általánosságában is egyértelmű direktíván belül – a hírekkel és közügyekkel foglalkozó újságírókra vonatkoznak. A kódex szerint (függetlenül attól, hogy teljes állásban vagy szabadúszóként dolgozik-e valaki a BBC-nek) a munkatársaknak tilos felfedni, kire szavaznak vagy melyik pártot támogatják, de azt is, hogy egy közügyben melyik álláspontot tartják jobbnak vagy rosszabbnak, vagy bármilyen módon felszólalni egy vitatott gazdasági vagy politikai ügyben, vagy változást sürgetni, azaz kritikát megfogalmazni magas szintű közpolitikai területen.

Emellett nem megengedett véleménycikkeket írni sem más médiumok számára, különösen nem a hírek, közügyek és gazdaság területén, médiáról vagy vallásról, de még sportról sem, mert – ahogy a BBC kódexe állítja – a sport-tematikájú véleménycikkek gyakran érintenek társadalmi vitákat, így ez is veszélyes terep lehet egy hírekkel foglalkozó közszolgálati újságírónak. 

Az NPR etikai kódexe jóval kevésbé élesen fogalmaz ugyan, de szintén világossá teszi, hogy a véleménynyilvánítás műsoron belül és kívül sem ajánlott. „A munkánkat nagyrészt az a törekvés teszi értékessé, hogy megkísérlünk felülemelkedni egy témához fűződő véleményünkön, és csak azt közölni a közönségnek, mit tudunk a témáról vagy mit nem” – fogalmaznak a pártatlanságról szóló részben. Azt, hogy milyen viselkedést is várnak el egy újságírótól, azt egy tesztkérdés ajánlásával érzékeltetik: „Elmondanád egy NPR-műsorban?” – amivel egyben nyilvánvalóvá teszik, hogy ha a műsor etikai mércéi érvényesek a műsoron kívüli megnyilvánulásokra is, akkor a kevéssé dörgedelmesen megfogalmazott irányelvek valójában nagyon is egyértelműen kizárják a műsoron kívüli véleménynyilvánítást is. A tesztkérdésre a mintaválasz egyébként úgy hangzik, hogy tévében vagy más médiumban megjelenve, beleértve az internetet, nem nyilváníthatnak ki olyan nézeteket, amelyeket az NPR műsoraiban sem tennének, tehetnének – sőt, még az olyan műsorokat, fórumokat is ajánlott elkerülni, amelyek a tényalapú elemzés helyett a megmondóemberkedést és a találgatásokat bátorítják. 

„A weben nincsen privát szféra” 

A nyilvános térben hangoztatott véleményekre vonatkozóan tehát viszonylag egyértelmű a világ vezető közszolgálati médiumainak a mércéje – kérdés az, hogy a közösségi médiára hogyan alkalmazhatóak ezek a szabályok? Bár élnek olyan értelmezések, melyek szerint a közösségi médiában mindenki számára hozzáférhetővé tett információk közelebbről meg nem határozott módon „mások”, mint a hagyományos csatornákon közöltek, a globális médiavállalatok nem – így a közszolgálatiak sem – erre a tévhitre alapoznak (lásd a Néha jobb hallgatni c. keretes írásunkat). Inkább arra a felismerésre, hogy a kommunikáció etikája szempontjából a közösségi média tökéletes folytonosságot alkot az offline világgal, azaz ugyanazok az etikai mércék érvényesek minden területen és médiafelületen. Az igazi probléma tehát nem az, hogyan szabályozható a közösségi médiaszereplés, hanem inkább az, hogy a közösségi médián belül hogyan határolhatóak el a privát és a nyilvános szféra területei, hiszen az etikai szabályzatok kivétel nélkül a nyilvános megszólalásokra, és nem a személyes eszmecserékre vonatkoznak, legyenek azok on- vagy offline. 

Az általános válasz sajnos meglehetősen kiábrándító: semmilyen vélemény, legyen az politikai vagy más, nem számít privátnak a weben, ami már legalább egy emberrel meg van osztva. „A weben nincsen privát szféra” – hangzik az NPR kódexének sommás megfogalmazása. Tehát nemhogy a sokszor privátnak gondolt, de valójában számos ismerős számára látható Facebookos üzenőfalon, vagy csak az engedélyezettek számára látható Twitter-feeden, de még az e-mailekben is vissza kell fognia magát a közszolgálati újságírónak – mert bár ez utóbbi felület kétségkívül privát, és konszenzuálisan etikátlan megosztani bármit az érintettek engedélye nélkül, ez mégis megtörténhet. 

„Az önvédelem része a felelős online jelenlétnek” – fogalmaz az NPRetikai kódexének közösségi médiára is kitérő, felelősségről szóló fejezete, a biztonsági beállítások gondos figyelésére és ismét a lehetőségek elképzelésére biztatva az újságírókat: „Képzeld el, hogy amit írsz vagy mondasz, az megjelenik egy AP- vagy egy Washington Post-hírként, és képzeld el, hogy ez mekkora kárt okozhat az NPR-nak”. (A kódex egy teljes, fiktív sztorit is leír, lásd a A Roppant Egyetem esete a közrádióval c. keretes írásunkat.)


Kiegyensúlyozott lájkolás, csak semmi trollkodás

A BBC dedikáltan közösségi médiával foglalkozó irányelvei szintén folyamatosságot képviselnek az etikai kódex egészével, azaz nem külön elvárásokat támasztanak a közösségi médiahasználattal kapcsolatban, hanem az általános pártatlansági, elfogulatlansági és további elvek mentén való viselkedést várnak el az interneten is. Akárcsak az NPR-nál, az általános irányelv az, hogy aki kapcsolatban áll a BBC-vel, annak a közmédium szerkesztőségi értékeivel összhangban kell viselkednie. A kódex kiemeli, hogy az érintetteknek például nem szabad olyan tevékenységeket folytatniuk online, ami a BBC jó megítélését veszélyeztetheti, transzparens módon kell eljárniuk, ha online forrásokat használnak fel, nem támadhatják vagy sértegethetik online a kollégákat, és nem posztolhatnak sértő vagy offenzív kommenteket sem. 

Ugyanígy arra is figyelniük kell a munkatársaknak, mit osztanak meg magukról és mit nem, amennyiben jelzik, hogy a BBC-nek dolgoznak – igaz, arra nem tér ki a szabályzat, hogy mi a helyzet a BBC-alkalmazottak által, de ezt nem jelezve, vagy anonim módon folytatott közösségi média tevékenységekkel. 

A közösségi médiás politikai aktivitásról meglehetősen konkrét mondanivalója van a kódexnek: a politikai hírekhez bármilyen módon kötődő munkatársaknak – legyenek teljes állásban vagy szabadúszók – nem megengedett jelezniük politikai elkötelezettségüket, sem a profiljukon feltüntetett információk között, sem a különböző csoportokhoz, oldalakhoz való csatlakozással, lájkolással. Abban a kivételes esetben, ha mégis csatlakozni akarna valaki egy-egy politikai csoporthoz mondjuk a Facebookon – esetleg kutatási céllal – akkor egyeztetnie kell a felettesével, és amennyiben engedélyt kap, úgy meg kell vizsgálni, hogyan is lehetne kiegyensúlyozni az adott csatlakozást. Azaz, ha egy politikai tudósító csatlakozna például a „Munkásmozgalom története” Facebook-oldalhoz, akkor – bármennyire is meglepően hangzik, de – melegen ajánlott számára egyben lájkolni a „Konzervativizmus története” című oldalt, valamint „az ennek megfelelő” liberális és nemzeti oldalakat is. 

Magyar közmédia: elfogult elfogulatlanság

A vezető angolszász közmédiumok etikai kódexeinek politikai véleménynyilvánításra vonatkozó passzusaihoz mérve tehát úgy tűnik, a Belénessy Csaba MTI-vezér által megfogalmazott direktíva összhangban áll a lehető legszigorúbb etikai elvekkel, hiszen szintén egyértelműen tiltja a politizálást a közösségi médiában. A helyzet azonban mégsem ez. A BBC és az NPR közösségi médiás alapelvei ugyanis, és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, nem exkluzívan erre a platformra gyártott szabályok, hanem a minden típusú platformra és nyilvánosságra érvényes kódexek szerves részei. 


Ez pedig hatalmas különbség, hiszen a magyar közmédiának nemhogy nincsen hasonlóan világos etikai kódexe, de a nemzeti hírügynökség vezetője nyíltan tagadja a közszolgálatiság legfontosabb értékeit, a pártatlanságot és elfogulatlanságot, sőt, elvárja a kormányhoz való igazodást. Ahogy Belénessy egy 2010 decemberében a 168 órának adott interjújában fogalmazott, „Egy közszolgálati médium legyen lojális a kormányhoz és tisztességes az ellenzékhez”, ami az etikai következetesség felől teljesen értelmezhetetlenné teszi a körlevélben elküldött utasítást. 

A közszolgálati újságírók nyilvános, közmédián kívüli politikai aktivitásának – egyébként alapvető – korlátozását akkor lehetne hitelesen kezdeményezni, ha először a közmédián belül tennék egyértelművé az etikai elvek betartásának fontosságát.

A parlament honlapjára felkerült javaslat szerint módosul a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól (Smtv.), valamint a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló törvény (Mttv.) információforrások védelmére vonatkozó rendelkezése. Ezek értelmében nem kötelezhető az újságíró vagy a szerkesztőség az informátora felfedésére. Mindezek eljárási szabályait azonban más törvények rögzítik a jövőben. A vallomástétel megtagadásának lehetőségét a polgári perrendtartásról, valamint a büntetőeljárásról szóló törvény is szabályozná arra az esetre, ha az újságíró ezzel informátorát fedné fel. A jog fennmaradna az újságíró munkaviszonyának megszűnése után is.

A büntetőeljárási törvény kimondja ugyanakkor, hogy a bíróság kötelezheti a sajtó munkatársát az informátor felfedésére, akkor ha ez egy súlyos bűncselekmény kiderítéséhez nélkülözhetetlen, és a bizonyíték mással nem pótolható.

Módosul a közigazgatási hatósági eljárásról szóló törvény is, amely a lefoglalás szabályait igazítaná a vallomástétel megtagadásának szabályaihoz, valamint a vallomástételre kötelezéssel szembeni fellebbezést szabályozná.

Az Alkotmánybíróság kifogásolta, hogy az Smtv. egyes passzusai a tartalomszolgáltatók mellett a sajtótermékekre is vonatkoztathatók, úgy ítélte meg, hogy a médiahatóság így túl nagy kontrollt gyakorolhat. A módosítás szabályozza, hogy az Smtv. mely paragrafusai nem alkalmazhatók a jövőben a sajtótermékekre. Ezek a többi közt a médiaszolgáltató tájékoztatási kötelezettségét határozzák meg, az emberi méltóság tiszteletben tartását írják elő, vagy kimondják, hogy a kiskorúak védelmében mely tartalmak nem tehetők közzé vagy csak meghatározott módon szerepeltethetők.

Az emberi méltóság tiszteletben tartását a jövőben a hatóság csak a médiaszolgáltatások területén ellenőrizheti, az emberi jogok és a magánélet védelme pedig kikerül az Smtv.-ből.

Szinte teljes egészében módosul az Mttv. média- és hírközlési biztosról szóló, az Ab által szintén kifogásolt fejezete. A testület a biztos túlzott beavatkozási lehetőségeit a média esetében a sajtószabadság szükségtelen korlátozásának tartotta. Ennek értelmében jogkörei csak az elektronikus hírközlésre vonatkozóan maradnak fenn. A sajtó esetében a jövőben csak egyeztetést kezdeményezhet a szakmai szervezetekkel és jelentés készíthet, jelentéseit azonban nem hozhatja nyilvánosságra, csak az érintetteknek küldheti meg. 

Ezt az eljárást sem kezdeményezheti akkor, ha a panasz nem érinti a nézők, hallgatók, olvasók jelentős részét, ugyanakkor személyes egyeztetést kezdeményezhet a panaszos, a szakmai szervezet és a médiatartalom-szolgáltató között.

Az Ab úgy ítélte meg, hogy a nyilatkozó jogainak biztosítására – például a nyilatkozat visszavonásának érvényesítésére – a polgári jogi vagy a büntető jogi védelem elegendő, így az erre vonatkozó rendelkezés kikerül az Mttv.-ből, vagyis a hatóság a jövőben nem vizsgálhatja az ilyen ügyeket.

A törvény egyes rendelkezései a kihirdetés napján, míg mások azt követően tizenöt nappal lépnek hatályba.

Az Smtv., valamint az Mttv. sarkalatos jogszabályok, így módosításukhoz kétharmados támogatás szükséges. Az Ab. a kifogásolt passzusokat május 31-ei hatállyal semmisítette meg.

Nagy-Britanniában ma 1092, Franciaországban mintegy 500 televízió működik. Magyarországon, a helyi televíziókat is beleértve, ez a szám 555 – utalt a televíziós műsorkínálat bőségére Bajomi-Lázár PéterHomokot a sivatagba! - Tényleg kell nekünk közszolgálati televízió? címmel megtartott nyitó előadásában, hangsúlyozva, hogy az FM-rádiók, a műholdas csatornák és a digitalizáció révén a közmédia új kommunikációs és közpolitikai térbe került. Néhány példát, a dokumentumfilmekre, komolyzenére vagy gyerekműsorokra szakosodott csatornákat említve azt mondta, a kereskedelmi média a televíziós piacon lényegében lefedi a fogyasztók tematikus igényeit.


A téma liberális megközelítését preferálva a közpénzek elköltésének alternatív módjaként Finnország példáját ajánlotta a közönség figyelmébe: az északi országban az intézménytámogatás helyett a széles sávú internet-hozzáférést támogatja az állam. Az Egyesült Államok (intézmény helyett) közszolgálati tartalmat finanszírozó gyakorlatának említése mellett végül két közvetlen közmédia-párti érvet is megfogalmazott: a kereskedelmi tévék hírszolgáltatása nem pártatlan, másfelől, nemzetközi kutatások bizonyítják, azokban az országokban, ahol erős a közszolgálati média, ott közéleti kérdésekben tájékozottabbak az állampolgárok. 

Hallgatói kérdésre válaszolva a kilencvenes évek magyarországi médiaháborújáról önálló kötetet is jegyző, ma elsősorban az Oxfordi Egyetemen dolgozó médiakutató a közmédiáról folytatott szakmai viták lényeges problémájának nevezte, hogy „a közszolgálati média fogalmát a közérdekből szokták levezetni, ennek meghatározása pedig nem szakmai, hanem politikai kérdés”.

Állami finanszírozást, pártbefolyás nélkül

Vincze Ildikó médiajogász, a Médiajogfigyelő.hu szakmai vezetője A közmédia lopakodó átalakítása címmel a kézivezérelt magyarországi közmédia-rendszer, az intézményi struktúra ellenőrizhetetlen viszonyokat teremtő, radikális átalakításáról beszélt. A nemzetközi és hazai bírálatokat sorolva, emlékeztetett arra is, hogy az Alkotmánybíróság a közmédia függetlenségére vonatkozó indítványokról nem döntött. 

Gálik Mihály közgazdász, médiakutató a közszolgálati újságírás értelme, ugyanakkor újraértelmezésének fontossága mellett érvelt, hangsúlyozva, hogy a public service broadcasting (PSB) elavult fogalma helyett ma már a public servie media (PSM) használatos, kifejezve a közösségi média társadalmi nyilvánosságban játszott, felértékelődött szerepét. A „jóféle céhes újságírás” megtermékenyítően hat a közösségi médiára – emelte ki Gálik – , de ez kölcsönös folyamat, a közmédia a mai, újraértékelt formájában elképzelhetetlen az utóbbi nélkül. Bajomi-Lázár Péter előadására utalva a Budapesti Corvinus Egyetem tanára elmondta: véleménye szerint a közmédia finanszírozásából az államot nem helyes kivonni. Ugyanakkor hangsúlyozta, semmi okát nem látja, hogy ne tartsa érvényesnek azt az 1992-es alkotmánybírósági értelmezést, mely szerint a közszolgálati műsorokra állami szervek, pártok meghatározó befolyást nem gyakorolhatnak.

Elviselhetetlen törzsi médiumok

György Péter esztéta, médiakritikus a közösségi média idealizálásától is óvó előadásában a köztelevíziózás legélesebb kritikáját fogalmazta meg. – A televíziós iparág pauperizálódott, innovatív erejét elvesztette. Minél feljebb nézzük a társadalmi hierarchiát és lejjebb a korfát, annál kevesebb tévénézőt találunk – figyelmeztetett az ELTE BTK tanára. A hazai viszonyokról szólva a Jobbik kreatív médiahasználatát emelte ki és arról beszélt, hogy a kormány értelmetlenül ölt rengeteg energiát és pénzt a közmédia elfoglalásába, amikor az a közönség figyelmének perifériájára szorult. A pontosság kedvéért hozzátette: a „törzsi” médiumok számára mindkét oldalon elviselhetetlenek, így az ATV és a Klubrádió is az. 

Hammer Ferenc, az ELTE médiatanszékének Angliából, Skype-on jelentkező oktatója szerint a működő közmédiához konszenzus szükséges a politikai elitben, ha ez nincsen meg, akkor nincsen esélye a független közszolgálati média kialakulásának. Sőt, a politika működésének egyfajta lakmuszpapírja a közmédia állapota: amilyen elfogultságot, irányítottságot tükröz az államilag fenntartott média, olyan az aktuális politikai kultúra az adott országban.

Bayer Judit, a Zsigmond Király Főiskola docense ennél továbbmenve azt is kijelentette, hogy jelenleg mindegyik feltétele hiányzik a jól működő közmédiának Magyarországon. Bayer több Európa Tanács- és vonatkozó európai direktívát áttekintve arra jutott, hogy a hazai médiatörvény szembemegy a legtöbb uniós alapelvvel, mind a szabályozási, mind az intézményi-strukturális részeket illetően, egyebek mellett azért, mert politikailag befolyásoltak a felügyelő testületek és a tagokat sem plurális módon nevezik ki.

A médiajogász szerint általános társadalmi probléma, hogy az emberek nem értik, a közmédia az ő pénzükből nyújt sokszor használhatatlan hírszolgáltatást, ezt pedig valamilyen módon tudatosítani kellene a médiafogyasztókban.

Konszenzuskényszertől a konszenzus kiiktatásáig

Az ebédszünetet követően a szintén Skype-on, Pécsről bejelentkezőPolyák Gábor, a Pécsi Tudományegyetem jogi karának oktatója úgy fogalmazott, annyit vár el a médiaszabályozástól, hogy biztosítsa a zavartalan munka lehetőségeit és átlátható szervezeti kereteket alakítson ki a közmédiában. Az egyes önálló közmédiumok autonómiájának megszüntetése akár még indokolható is a hatékonyság elvével Polyák szerint, az semmiképp sem elfogadható, ha az összevonás mögött csak politikai motivációk állnak. – Míg az 1996-os médiarendszer a konszenzuskényszer állapotát tükrözte, addig a jelenlegi csak a konszenzus fogalmának teljes kiiktatását mutatja – állapította meg a Mérték Médiaelemző Műhely vezetője.

A szakember úgy látja, elfogadhatatlan, hogy továbbra sincsenek számszerű elvárások a köztévével szemben a tekintetben, hogy milyen típusú műsorból mennyi kerüljön adásba – annak ellenére, hogy ugyanezek az elvárások a kereskedelmi médiumok esetében pontosan meghatározottak. 


– Sehol sincsen a világon ingyenes nemzeti hírügynökség, kivéve Azerbajdzsánban – mondta el Vince Mátyás, az MTI volt elnöke, az Európai Hírügynökségek Szövetségének egykori alelnöke, aki előadásában – mely teljes terjedelmében olvasható az eMasán – az ingyenessé tett hírszolgáltatás káros következményeit vette számba. Azon túl, hogy nem EU-konform megoldás a „kormányközeli hírek előnyös helyzetbe hozása a hírpiacon adófizetői pénzből”, pénzügyileg is súlyosan kifogásolható döntés – érvelt Vince, aki az ingyenesség minőségromboló hatására is kitért, hozzátéve, hogy az elveiben és céljaiban homályos, politikai mellékzöngéktől sem mentes elbocsátások súlyos veszteségeket okoztak a közmédia szürkeállományában.

Mong Attila, a Szól a Rádió 2.0 Facebook-csoport egyik kezdeményezője, aki nemrég hagyta el az Origo szerkesztőségét, előadásában azt hangsúlyozta, olyan, hogy közszolgálati újságíró nem feltétlenül létezik, hiszen az újságírásnak mindenhol ugyanazokat az etikai normákat kell követnie, ha úgy tetszik, minden újságírás közszolgálat. Az utóbb idők botrányos köztévés ügyeit felidézve (a Cohn-Bendit- és Lomnici-ügytől az Obersovszky-féle Schmitt-interjúig) Mong kiemelte, hogy a közmédiának egy világos, jól áttekinthető és érthető, valamint a közönség igényeit szem előtt tartó etikai irányelvre volna szüksége, ami még ma sem áll rendelkezésre: nem világos, pontosan minek és hogyan kellene megfelelnie egy, a közmédiában dolgozó újságírónak.

Weyer Balázs, az Origo 2011 őszén távozott főszerkesztője, aki 1998 és 2001 között alelnöke volt a Közösségi Rádiók Világszövetségének, azt a kérdést vetette fel, hogy vajon a közösségi rádiózás kiválthatja-e az államilag finanszírozott közmédiát? Weyer szerint nem, mert bár a közösségi rádiók sok marginális réteget juttathatnak szóhoz és sok társadalmi problémát juttathatnak el a közbeszédbe – „töltik a tématölcsért” –, de a sok kis médium nem pótolhatja a méretgazdaságosabban működő, a témákat szisztematikusan gyűjtő és kibeszélő közmédiát.

Ugyanakkor az is igaz, említette meg Weyer, hogy minél nagyobb bajban van a sajtószabadság, annál nagyobb szerep juthat a kisközösségi rádióknak a pluralitás fenntartásában. 

800 Ft / hó / állampolgár

– A Milla minden egyes posztjával annyi embert ér el, mint a hirado.hu – ezt már a délutáni szekció végén Bodó Balázs médiakutató, a BME oktatója mondta, aki a közmédia befolyását vesztő és a magyar adófizetők számára rendkívül drága intézményrendszerével az Egymillióan a magyar sajtószabadságért Facebook-csoport közösségi médiáját, hálózati kommunikációs modelljét állította szembe. Széky János újságíró A BBC-legenda címmel tartott előadást. Bár a BBC-t, a brit társadalomban való beágyazottsága és színvonalas teljesítménye alapján, Széky is elismerésre méltónak tartja, több szakmai konfliktus felidézésével azt mutatta be, hogy a közszolgálati etalonként tisztelt médiaintézmény félmúltja és jelene sem mentes az elfogult tudósításoktól.

A tanácskozás a világ köztelevízióinak műsoraiból válogatott vetítéssel zárult. Sipos Pál az összeállítást bevezetve azt mondta: – Kevés országnak van szüksége annyira jól működő közmédiára, mint Magyarországnak. Abban, hogy ma itt tartunk, a közmédia két évtizedes deficitjének jelentős szerepe van... Az, hogy nálunk a rendszerváltást követő húsz évben sem működött, nem jelenti azt, hogy ki kell dobni. Vannak jól működő példák, például Csehországban. Ott persze nem megostromolták, hanem megvédték a köztévé épületét – igyekezett érveket találni az MTV Kulturális Főszerkesztőségének egykori vezetője a közmédia intézményét övező, a konferencia hangulatát uraló szkepszissel szemben. 

– Sok vagy kevés a közmédia 100 milliárdos költségvetési támogatása? – tette fel a kérdést a közönségnek Sipos Pál, majd gyorsan meg is válaszolta: – Mindössze 800 forint havonta állampolgáronként. Gondoljatok csak a mozijegyek árára, ez nem sok. 

Folyt. köv. a Médiakutatóban és a Facebookon

A Köz, Szolgálat, Média című konferencia főszervezője Iványi Györgyvolt, moderátorként közreműködtek: Rózsa Péter, Bombera Krisztina ésRényi Pál Dániel újságírók.

A konferencia előadásaiból és hozzászólásaiból a Médiakutató folyóirat következő számában szerkesztett összeállítást közöl. Csillag Ádámvideóriportját a Facebookon publikálja.