Egyszer ezt írtam:
„A cenzúra megjelenhet szinte bárhol, óriásplakátokon, szóró matricákon, fényképeken, reklámokban, filmekben, operákban, operettekben, színházban, kabaréban, televízióban, ezen belül filmekben, zenében, rádióban, sajtóban, képzőművészetben, karikatúrában az interneten, bennünk. Ebben az elkeserítően hosszú felsorolásban a pozitívum, hogy ugyanennyi hely áll a rendelkezésünkre a kontroll elleni felszólaláshoz, ellenálláshoz is. A művészetek virágzási szakasza általában valamilyen elnyomás utáni felszabadulási időszakra tehető… …A tilalmak, szabályok a kijátszásukon való gondolkodási folyamat által serkentik a kreativitást, a logikát. A közös cél társadalmi összefogást, összetartást szülhet…. „
Kis országunk, jobban mondva nemzetünk, pont ezért annyira különleges sokak szerint, mert az évtizedek alatt számtalanszor voltunk elnyomás alatt és ez által megtanultunk a legsokfélébb módon, más csatornákon érvényesülni itthon és a nagyvilágban is.
Az, hogy ez régen így volt, azt most sem gondolom másképp. Véleményem szerint viszont mára már elfelejtettünk küzdeni. Bármerre nézek mindenhol a beletörődést és az elfogadást látom (tisztelet a kivételnek).
A fiatal generáció java része, vagy külföldre menekül és reméli, hogy az élete jobb lehet (és a visszajelzésekből kiindulva, jobb is). Vagy itthon marad, beáll a sorba. Olyan munkát vállal, amit nem szeret, vagy nem elhivatott iránta. „Egy ideig jó lesz, amíg ki nem találom, hogy valójában mihez szeretnék kezdeni”-hallatszik az általános mondat… Csak azért, hogy számlát fizessen, egyen, presztizs növelő tárgyakat vegyen és talán néha, havonta egyszer-kétszer megengedhesse magának, hogy elmegy szórakozni. Viszont cserébe minden nap eltűr, nyel, elvisel, beletőrődik és ami a legrosszabb egy idő után elhiszi, hogy nem lehet jobb. A cél a buktatók labirintusában elszürkül. Majd telnek-múlnak az évek. Minden este előkerül egy üveg sör, vagy bor, hogy feledtesse és feloldja a mindennapok feszültségeit. Majd mikor már az sem segít, jönnek a veszekedések, a társunk, családunk iránti állandó elégedetlenség, amely valójában saját magunkkal szemben érzünk.
Szépen lassan mindent és mindenkit megutálunk, amit és akiket egykor szerettünk. Végül azt vesszük észre, hogy szinte teljesen egyedül maradtunk, magányosan értetlenül az előtt, hogy vajon miért és, hogyan juthattunk el idáig… Mindez azért, mert nincs bizodalmunk magunkban, illetve azért mert félünk.
Sajnos ezek olyan példák, amiket a környezetemben egyre sűrűbben tapasztalok. Lányok, fiúk, nők, férfiak, szegények, középosztálybeliek, falusiak, külvárosiak, vagy belvárosiak mindegy. Sokan nem tudják, hogy mit kellene tenniük, bizonytalanok. Mindent csinálnak egy kicsit, ugyanakkor semmit sem, mert félnek, hogy ha nagyot mernek, belebuknak.
A kérdések általánosak:
Mire van ma kereslet? Milyen iskolát kellene elvégezni? A diplomások nem találnak munkát, de milyen szakmával lehetne jól keresni? Nyissunk üzletet? Milyet? Hova? És ha nem fog menni? Hogy fizetem majd vissza a diákhitelemet? Az autóét? A lakásét? A házét? Kimenjünk külföldre? De hová? Mindenki Londonba megy…Akkor oda ne! De akkor hova? A nyelvet sem tudom...Elmenjek nyelviskolába? Ha kiutazom és nem találok munkát? Kudarccal térek vissza?
Általában a válasz meg ez: Nem. Inkább maradok. Az legalább biztos. A minimálbérnél legalább többet keresek.
Ez hogy van összefüggésben a cenzúrával?
Idén tízezerrel kevesebb ingyenes hely lesz az alap- és az osztatlan képzésen, a főiskolákon és egyetemeken. 4900-ról 250-re csökkent az állami finanszírozással felvehető hallgatók száma, részösztöndíj ezen a területen nincs. Félévente 150 ezer és egymillió forint közötti összeget kell szeptembertől fizetni azoknak az egyetemi és főiskolai hallgatóknak, akik nem kerülnek be az állami ösztöndíjasok közé.
A munkanélküliek száma folyamatosan és megállíthatatlanul nő. A közszolgáltatások drágulnak.
Bevezették a sárgacsekk-adót. Magyarországgal szemben totális bizalmatlanság alakult ki a tőkepiacon… is. A gazdaság az eladósodottságunk miatt zsugorodik. Az alapkamat növekedik. Sajnos még sorolhatnám.
Amikor az írásom elején idézetteket írtam, 2011. májusa környékén még javában folyt a médiumokból, hogy az ország hőzöng és dübörög a bel-és nemzetközi sajtó az ellenszegülő és tiltakozó magyaroktól. Szinte minden hétvégén volt valahol a belvárosban tiltakozás.
Mit fog csinálni ma este majdnem tíz millió Magyar? 21:00-tól, vagy élőben, vagy a televízió előtt ülve bámulja majd, a 150 millióból megrendezett tűzijátékot, egy gazdasági válságban fürdőző és tocsogó ország.
Akkor mindenkinek jó szórakozást!!!!
