cenzurablog

„Állami hatóságok, az állam ágazati törvényei, a piac szabályai és szabványai, licencek, normák, blanketták, a termeltetők és beszállítók, a munkáltatók szerződései, a munkavállalók képzése és képesítései, bértarifák, és az ágazati, valamint a vállalati kollektív szerződések, szakmai szervezetek, szakszervezetek, ágazati párbeszédbizottságok. A mi médiaiparunkban ezek az intézmények hiányoznak vagy kialakulatlanok, illetve jelentéktelenek – olvasható Enyedi Nagy MihályMédiaiparunk sebezhetőségének okai címmel a Népszabadság mai számában megjelent írásában. A szerző szerint, ha az említett intézményrendszer létezne, „kevéssé érvényesülne ily durván és közvetlenül a teljes ágazat politikai alávetése, s egy iparág intézményi fogyatékosságai nem eredményeznék az állampolgári alapjogok tartós sérelmét”.

A MÚOSZ elnökségének tagja hangsúlyozza:„Kiépült és tisztázott szereposztású intézmények esetén a társadalmi nyilvánosság teljesítőképessége és a hírek minősége is erősen javulna. A politikai nyilvánosság kinyitása, a demokrácia újjáépítése e nélkül elképzelhetetlen, s ez legalább olyan fontos, mint a törvényi keret teljes alkotmányos és szakmai korrekciója. Kompetens szakmai szervezet(ek)re van szükség, amelyek lefedik a minőségi újságírás fórumait, műhelyeit, s tagjaik között tudhatják a szakma nagyjait és az újságírók legtöbbjét.”

A médiában dolgozók összefogását, szervezettségének erősítését szorgalmazó írás szerzője viszonyításként megemlíti: az ötmilliós Finnországban 15 ezer tagja van a sajtószakszervezetnek, míg nálunk összesen mintegy 3 ezer. 

A hiányzó ágazati kollektív szerződésnek a cég üzem nagysága miatt Enyedi Nagy szerint előképe lehetne az MTVA új kollektív szerződése, de erre a közmédiában működő tizenhárom szakszervezet megosztottsága miatt kevéssé van esély. Az eredményes tárgyaláshoz részben egyesülniük kellene, ez egyelőre három volt MTV-s szakszervezet esetében történt meg.

Ténylegesen működő ágazati párbeszédbizottságra lenne szükség, olyan intézményes fórumra, ahol a munkavállalókkal szemben ott ülnek a legnagyobb munkáltatók, az MTVA, az RTL, az Axel Springer, a Ringier, a Sanoma, a WAZ és a többiek is – érvel Enyedi Nagy, majd sietve hozzáteszi: „Ettől messze vagyunk.”

A magyar média szakmai-érdekképviseleti rendszerének hiányosságai, diszfunkciói mellett néhány biztató mozzanatra is felhívja a figyelmet a cikk. Említést tesz a MÚOSZ Hivatásunk a nyilvánosság címmel közzétett ambiciózus sajtónapi állásfoglalásáról, és az állam által kikényszerített társszabályozási modellel szemben formálódó önszabályozási kísérletről, a Főszerkesztők Fórumáról. A szólásszabadság hazai helyzetét, a médiapiaci jogkövetést és a közszolgálati média működését az állampolgári alapjogok bázisán ellenőrző és értékelő új intézményként üdvözli a Civil Média ügyvédeinek és a Magyar Médiafogyasztók Egyesülete törekvéseit.

Az elmúlt években kiépült a médiavilág jelenségeit követő független műhelyek, szakportálok világa – olvasható a cikkben, mely konkrét példaként hármat említ ezek közül: a MÚOSZ valaha Magyar Sajtó (a szakmában Masa) címmel ismert lapjának online örökösét, az eMasát, a Mérték Médiaelemző Műhely honlapját és a Szól a Rádió 2.0 Facebook-csoportot. E formák sokféle alapítványi, ösztöndíjas és szakmai aktivitással, pályázatokkal, ösztöndíjakkal, képzésekkel, kiadói gyakorlattal egészülhetnének ki, erre azonban még várni kell, vidéken különösen kevés a szakmai kapaszkodó – állapítja meg Enyedi Nagy Mihály, aki cikkét zárva kiemeli: „A szakmai és érdekvédelmi intézmények felélesztése, kiépítése nélkül nem lesz demokratikus nyilvánosság. A feladat fele ezen az oldalon van.”

A legnagyobb létszámú, mintegy 4500 tagot számláló újságírószervezet legfelsőbb döntéshozói fóruma a nyomtatott és az internetes sajtó túlszabályozásának korlátozását, és a forrásvédelem megerősítését üdvözlendő elemnek tartja. Élesen bírálják ugyanakkor a médiatörvényt módosító javaslatot amiatt, hogy a médiahatóság egypárti összetételét megalapozó jelölési és kinevezési szabályokon nem változtat.

A „nyilvánosság sokszínűségét szolgáló és átlátható modell” kialakítása helyett a médiatörvényekhez benyújtott módosítók a frekvenciapályáztatás folyamatát „átlátszó aktuálpolitikai játszmává silányítják” – áll a testület mai ülése közben kiadott közleményben, melyben a küldöttek a Klubrádió helyzetére utalva „szolidaritásukról biztosítják a „jogsértő, az érvényes bírósági ítéletekkel is szembemenő törvényhozással sújtott, a véleménynyilvánítás szabadságáért küzdő” kollégáikat.

A „szakmai botrányok sorozatába keveredő közszolgálati hírgyártás hitelének, a hírügynökség szakmai és szervezeti önállóságának visszaállítása helyett az MTI-t átszervezik, a dolgozók többsége a tévésekhez és rádiósokhoz hasonlóan a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) állományába kerül” – hívja fel a figyelmet a közmédia központosításának veszélyeire a dokumentum.
A MÚOSZ Küldöttgyűlése emlékeztet arra, hogy Navracsics Tibor februárban személyesen tett ígéretet Neelie Kroes-nek, az EP állampolgári jogi bizottsága alelnökének, hogy Magyarország az Európai Tanács ajánlásainak megfelelően módosítja a médiatörvényt. 

A magyar kormány ezt az ígéretét még nem teljesítette – jelenti ki a MÚOSZ Küldöttgyűlése, a törvényhozókat a demokratikus alapjogokat biztosító médiaszabályozás megteremtésére felszólító állásfoglalásában

Szalai Annamária a DUE Médiahálózat Sajtófesztiválján közölte: a hatóság által üzemeltetett, a kifogásolt tartalmak bejelentésére szolgáló Internet Hotline-t nemrég tagjai közé választotta az International Association of Internet Hotlines. 

A tagság több előnnyel is jár: gyorsabbá válik a fellépés a külföldi szervereken tárolt káros tartalmakkal szemben, segítséget nyújthatnak a helyi jogvédők, elérhetővé válik a pedofil tartartalmak közös adatbázisa és megismerhető lesz más országok tapasztalata. 

A tagság nem automatikus, a szervezet számos kritériumot vizsgált, a többi közt azt, hogy miként működik együtt a „forró vonal” a rendőrséggel. 

Szalai Annamária közölte: a hatóság elkötelezett a tudatos médiahasználat népszerűsítése mellett, és fontosnak tartja, hogy a gyermekek kezét a virtuális világban se engedjék el. Az NMHH ezért vette át az internetes forródrót üzemeltetését tavaly szeptemberben egy civil szervezettől. 

Azóta több mint 700 bejelentés érkezett, az ügyekből pedig több százat sikeresen megoldottak. A többi között pedofil tartalmakat, rasszista vagy idegengyűlöletre buzdító oldalakat, a kábítószer-fogyasztás népszerűsítését vagy vírusokat terjesztő honlapokat lehet bejelenteni az Internet Hotline-on, amely az NMHH honlapjáról érhető el. 

Németh Gábor, a hatóság Internet Hotline szolgáltatásának vezetője szerint a nemzetközi szervezet folyamatos bővülése gátat szabhat a „szerverturizmusnak”, vagyis annak, hogy a honlapok szervereit az engedékenyebb országokba telepítik. Beszámolt arról, hogy az 1999-ben létrehozott tömörülésnek negyven ország a tagja, de hamarosan távol-keleti államok is csatlakoznak hozzá. 

A DUE Médiahálózat évente megrendezendő eseményének idén már főtámogatója az NMHH. A hatóság a fesztiválon az online szolgáltatások és a közösségi média fiatal felhasználóinak szóló oktatóanyagokkal jelent meg.

Arne König, az EFJ elnöke úgy értékelte a helyzetet, hogy a válság ellenére néhány médiacégnek nagyon is jól megy. Csakhogy ezt az eredmény részben a dolgozók tömeges elbocsátása, részben a foglalkoztatási formák megváltoztatása révén érték el, és csak utána jön a tevékenység sokfélesége, a rugalmas működés, a kreatív megoldások megtalálása. Az újságírók Európában úgy érzik, hogy ma sokféle veszély leselkedik rájuk. Ilyennek ítélte meg a magyarországi központosított, autoriter médiairányítást és „erősen szűkítő” médiatörvényt, amelynek néhol akadnának követői, miközben más európai politikai törekvések is vannak, amelyek fenyegetik a sajtó-, szólás és véleményszabadságot. 

Kollektív alku kell

A szakszervezeteknek újra harcolniuk kell tehát, meg kell győzniük a nézőket, hallgatókat, olvasókat, hogy az újságírói szakma és annak tevékenysége fontos része a demokráciának . Egyidejűleg harcolni kell magáért a szakmáért, annak megbecsültségéért, elismeréséért, minőségéért, és harcolni persze a foglalkoztatásért. Mindennek egyik legfontosabb eszköze a kollektív alku, a kollektív szerződések megkötése. Itt idéznék egy jóval később elhangzott szellemes mondatot: sokszor azért látszik valami nagynak, mert térden állunk. Ha felállunk, nem is lesz az olyan nagy. 

A tanácskozás egyik nagy témája a kollektív szerződések megléte, azok hatékonysága, illetve a védtelen, nem főfoglalkozású kollégákra való kiterjesztése volt. Ez itt nálunk furcsán hangozhat. A nyugati, fejlett országokban dolgozó kollégák elsősorban az ágazati szerződésekről beszéltek. Egy-két, ritkábban ennél több, az egész országra és a teljes ágazatra kiterjedő kollektív szerződés van nálunk, ez meghatározza a minimális béreket, honoráriumokat, a társadalom- és egészségbiztosítási feltételeket, fizetett szabadságnapokat, szociális juttatásokat. Ezekre épülnek a vállalati KSZ-ek. Ilyenek nem mindenhol vannak, de ahol vannak, ott nemcsak, hogy tilos lefelé eltérni ezektől, de az egyéni alku és munkaszerződés is tiltott. Nálunk a harc azért folyik, hogy ezeknek a szerződéseknek a hatálya kiterjedjen a nem főfoglalkozású munkavállalókra is, függetlenül attól, hogy szakszervezeti tagok-e vagy sem. 

A több jobb

Másrészről persze az a cél, hogy mind többen igenis lépjenek be a szakszervezetbe, és ebben is vannak eredményeik. Ezekért az eredményekért azonban nagyon megküzdöttek. Ausztriában például hosszasan kellett győzködi a szabadságukat féltő önfoglalkoztatókat, hogy valóban a szabadságukról mondanak le, a fizetett pihenőnapjaikról, meg a 13. és 14. fizetésükről, a nyugdíj- és egészségbiztosításról nem is beszélve. A „színlelt szerződések” ellen a legtöbb országban nem az adóhatóság küzd (neki mindegy, hogy ki fizeti be az adót), hanem a szakma, mert ezek révén le lehet nyomni az újságírói munkaerő piaci értékét. Németországban arra akadt több példa, hogy a munkaadók a válságra hivatkozva fel akarták mondani a KSZ-t. 

Nem vagyunk kifejezetten sztrájkolós szakma, mondta a vitában egyszer Arne König, de a német kollégák beszámolóikban ugyancsak rácáfoltak. A kollektív alku és annak eredményei védelmében a 2010 végétől kezdődő új tárgyalási periódusban 14 ezer embernapot töltöttek munkabeszüntetéssel, és ennek során 3 millió eurót használtak fel a sztrájkalapjukból (még mindig csak a teljes összeg felét). A lapok többnyire ez idő alatt is megjelentek, a tévék képernyői sem voltak sötétek, de az emberek egyrészt követelték a megszokott tartalmakat, szerzőket, másrészt egyértelműen melléjük álltak. Elkészült kilenc videoklip, amelyben bemutatták a helyzetüket. Felhasználták a közösségi médiát, ott voltak a YouTube-on, a Facebookon, a Twitteren. Flashmobokat szerveztek, és nem az volt az üzenetük, hogy több pénzt akarunk – jóllehet nyolc év stagnálás után ez is jogos követelés volt -, hanem hogy ha nem győzünk, a szakma devalválódik, annak értékei vesznek el. Kapcsolatba léptek a politikusokkal is, de a lényeg az volt, a maguk oldalára állították a közönséget. Wolfgang Grebenhof sok-sok illusztrációval bizonyította, hogy a fotó- és kamerabarát megoldások, a szüntelen médiajelenlét, a pr- és marketingszakma fogásainak igénybevétele sokban segített. Mert hitelesen tudták bemutatni, a közönség elhitte végül, hogy a kiadók valóban már az „utolsó ingüket” akarják elvenni. A kiadók, médiavállalatok ellenben végül megértették az üzenetet: „erre mind képesek vagyunk, számolni kell velünk”. Megmentették a kollektív szerződéseiket. 

Sztrájkokban alighanem a görögök a rekorderek, de eredményeik felemásak. A világon mindenütt ismert fogalommá vált görög válság hatásai alól nem mentesíthették a médiaágazatot. Viszont ők az egyetlenek, ahol olykor száz százalékos és több cégre, akár városra, régióra kiterjedő munkabeszüntetést is szerveztek. Ideiglenes eredményeik a KSZ-ek terén is voltak, munkahelyeket is sikerült megőrizniük. Ennek ellenére mára minden ágazati KSZ-t felmondtak a munkaadók, általánossá vált a szerződéses, illetve önfoglalkoztatás. Viszont a szakszervezeteik továbbra is erősek, az újságírók szervezettek. 

A lapkiadás gödörben

Az persze nyilvánvaló, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben a lapkiadás mindinkább gödörbe került, ahonnan nem tud egyelőre kilábalni. A hagyományos üzleti megoldások erőtlenek. A nyomdaiparban jelentős felesleges kapacitások vannak. A szerkesztői munka is inflálódott, és a mintegy 15 ezerről 13800-ra csökkent a szerkesztők száma. A fizetések az inflációnál kisebb ütemben nőttek. A megvédett KSZ-ekben elsősorban a munkaidő mennyiségére, a szabadságnapok számára, a túlórák és túlmunka maradéktalan megfizetésére, a nyugdíjalapokhoz való hozzájárulás értékének megőrzésére koncentráltak. 

Az egyik német előadó úgy fogalmazott, most, ebben a mai harcban dől el, hogy milyen munkakörülményeik lesznek a jövőbeni kollégáknak. De az is, hogy a minőségi újságírás és maga a minőségi sajtó mit tud ajánlani a munkatársaknak a jövőben. És az is, hogy megállítható-e a szakma devalválódása, illetve mit kell tenni ennek érdekében. 

Ehhez a gondolathoz fűzte hozzá Arne König: egyre több jele van annak, hogy kezd kialakulni egy szakadék a fiatalok és az idősebb kollégák között. Annak érdekében, hogy bekerüljenek, hogy munkát kapjanak, a fiatalok elfogadják és felvállalják a teljes védtelenséget. 

Az írek elismerték, hogy a válságidőszakban a félelem légköre megbénítja az akciókat. Szakszervezet-ellenes diszkriminációra is van példa. A megszorításokat, a az állandó költségcsökkentést ugyanakkor a szakszervezetek mítosznak tartják, nem valós megoldásnak. Elsősorban a nyugdíjakat akarják megvédeni és a kollektív alku lehetőségét. Sokszor hangzott el a konferencián: a kollektív alku joga nem kegy, megkérdőjelezhetetlen emberi jog, az Emberi Jogok Egyetemes nyilatkozata is tartalmazza. Az ír munkajog viszont nem tudja megakadályozni, hogy a munkaadók kibújjanak ez alól a kötelezettség alól. Ráadásul náluk is szinte minden újságíró önfoglalkoztató. 

Nyugati szervezettség, keleti tehetetlenség

A britek ugyan harcosak, de egyelőre jelentős eredményeket érnek el. Az olaszoknál a hagyomány és a nagyfokú szervezettség még lendületben tartja a kollektív szerződések intézményét. Talán csak a dánoknál, svédeknél, norvégoknál, finneknél mennek a dolgok a normális kerékvágásban, de a szabadúszók, szerződésesek megszervezésével, a szomszédos területek és az új médiák dolgozóinak a szakszervezetbe vonásával nekik is van bőven dolguk. És persze ők tudnak a legtöbbet foglalkozni a szakmai értékek megőrzésével. 

Egészen más a helyzet Európa keleti és délkeleti felén. Itt legfeljebb vállalati kollektív megállapodások vannak, egyszerűen hiányzik a másik oldal, az ágazati partner. Nincs a médiaipar de még csak a sajtó vállalatainak egy olyan, a teljes szektort átfogó, a munkaadókat képviselő szervezete, amely tárgyaló- és megállapodásképes volna. A legjobb helyzetben talán a horvátok vannak, náluk egészen mást jelent a médiatanács fogalma. Ez egy az újságíró-szövetség, a szakszervezet, illetve a kiadók és médiavállalatok képviselőiből álló önszabályozó testület. Semmiféle politika eddig nem férhetett hozzá. Az ellenpólust alighanem a Macedónok képviselik, ők úgy tudják, számukra is készül már egy a magyar médiatörvényhez hasonló szabályozás. Ezzel szemben még védtelenebbek, kiszolgáltatottabbak, mint mi, magyarok, igaz, a szakszervezetük egyre erősebbé válik. Bulgáriában, Romániában, de Szlovákiában és Lengyelországban is sokban hasonló a helyzet, mint nálunk. Kiderült: tudják, mik volnának a legfontosabb feladataik. Azt is, mit kellene tenniük, többnyire azzal együtt, hogy hogyan. Csak a pénz hiányzik, meg a hozzáértő és lelkes ember, meg az idő, meg a partner, ráadásul nagyon erős az ellenszél. Mindez egyfajta tehetetlenség, bizony nem a legvidítóbb érzés. 

Ahogy erről az oldalról többen felemlegették: Európának ezen a felén a fiatalok szemében a szakszervezet az amolyan gyanús kommunista csökevény, valami a múltból ittmaradt fosszília. És éppen az újságírók, a szerkesztők, a média befolyásos emberei nem partnerek abban, hogy ezt a teljesen helytelen is igazta3an vélekedést – persze velünk együtt – megváltoztassák. 
Marad tehát a kiszolgáltatottság, de nem a szakszervezet, hanem az egész szakma kiszolgáltatottsága. Számunkra ez is a szaloniki tanácskozás tanulságai közé tartozik.

(A szerző újságíró kollégánk, a Sajtószakszervezet ügyvezető elnöke, a MÚOSZ Küldöttgyűlésének tagja. Fenti tudósítás kéziratának leadása után értesültünk a hírről, hogy a Műsorszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) a Fővárosi Munkaügyi Bírósághoz benyújtott keresetében azt kéri, hogy a bíróság ítélettel pótolja a szakszervezet hozzájárulását M. Lengyel László elbocsátásához. Az esetről bővebbenitt és itt – a szerk.)

Az összes napi- és hetilapban publikált nyílt levelet 57 főszerkesztő írta alá, politikai beállítottságtól függetlenül. Véleményük szerint „az aprónak tűnő változtatás drámai következményekkel járna”, mert - amellett, hogy jelentős terjedelemnövekedést okozna - ellehetetlenítené a független szerkesztőségi politikát.

A törvénymódosítás tervezetét a szenátus az alkotmánybíróság azon ítéletére reagálva készítette, amely szerint a hatályos jogszabályok nem határozzák meg pontosan a helyesbítések és válaszcikkek kérdését.

A szerkesztők levelükben hangsúlyozták, hogy a helyesbítés tényalapú és közlése a sajtó számára egyértelmű kötelesség: „A lapok nem hazudhatnak, s ha nem szándékosan mégis tévednek, kötelességük helyesbíteni és elnézést kérni.” Ezzel szemben a válaszcikknek nem kell tényekre támaszkodnia, de a szerkesztőségeket jogszabály kötelezné az eredeti cikket terjedelmében akár kétszeresen is meghaladó írások közlésére.

A tiltakozók szerint a törvénymódosítás életbe lépésével a lengyel sajtót a külső tényezők befolyásolnák: a lapokat elárasztanák az újságírói kritikával elégedetlen politikusok, üzletemberek és művészek válaszcikkei. Ezen kívül a vállalatok PR- és marketingosztályai is kihasználnák az új lehetőséget az ingyen reklámanyagok publikálására.

A levélben kiemelték, hogy Lengyelország médiarendszere a legnagyobb elismerésnek örvend a nemzetközi sajtószabadsági rangsorokban, ezért óva intik a döntéshozókat a szlovákiai példa követésétől, ahol a média szabadságát korlátozó törvénymódosítást csak a nagy európai visszhang hatására törölték.

Nemrég nagy visszhangot váltott ki Belénessy Csaba MTI-vezérnek a nemzeti hírügynökség munkavállalói számára kiküldött körlevele, amelyben így fogalmazott: „Nyomatékosan felhívom a Tisztelt MTI-munkatársak figyelmét, hogy nyilvános felületeken és fórumokon ne politizáljanak! A Facebookon sem.” Véleménydiktatúrát, avagy elvárható semlegességet akart propagálni ez a felszólítás? Ahhoz, hogy pontos választ lehessen adni erre a kérdésre, érdemes megvizsgálni, pontosan mit is jelent az újságírók – és kiemelten a közszolgálati újságírók – munkaköri és személyes politikai véleménynyilvánítása, és hogy ehhez hogyan viszonyulhat a közösségi médiában kifejtett tevékenységük. 

Közszolgálat, újságírás és politikai vélemények 

Mong Attila újságíró, az Origo nemrég távozott szerkesztője egy nemrég lezajlott konferencián és egy korábban az eMasának adott interjúbanúgy fogalmazott, nincs különbség közszolgálati és nem közszolgálati újságíró között, mert minden újságírás közszolgálat. Ez a megállapítás bár az újságírói etikát és gyakorlatot tekintve szükségszerűen igaz – hiszen az újságírónak minden körülmények között be kell tartania a szakmai standardokat – az újságíró véleménynyilvánítását tekintve már akadnak különbségek a magántulajdonú és az állami fenntartású médiában. 

A közszolgálati újságíró jellemzően nem véleményműfajokban dolgozik, míg az átlagos kereskedelmi/civil médiában a mindennapos tevékenység részének számít, hogy az újságíró a tények, események bemutatása mellett véleményt is nyilvánít azokról. De itt is számos gyakorlat, elvárás él párhuzamosan egymás mellett. Egyes médiavállalatoknál, például a legtöbb angolszász hírtelevíziónál, hírügynökségnél bizonyos munkakörökben (hírolvasók, hírszerkesztők, tudósítók) a pártatlanság imidzsének fenntartása érdekében nem pártolják a véleménynyilvánítást még úgy sem, ha az el van választva világosan a híranyagtól, más kiadók pedig, például a hazai print és online sajtó nagy része, kimondottan szorgalmazzák a publicisztikai tevékenységet.


Egy kereskedelmi/civil újságírónál tehát a munkáltató elvárásai és a munkakör jellege lehet iránymutató arra nézve, hogy nyilváníthat-e személyes véleményt a munkahelyén kívül, és ha igen, hogyan. A közszolgálati újságíróknál mindez egyértelműbbnek tűnik: mivel munkaidőben sem megengedett a véleményük hangoztatása, ezért nyilvánvalóan ezen a téren munkaidőn kívül is körültekintőbbnek kell lenniük. De pontosan mennyire és hogyan? Itthon, dacára annak, hogy az utóbbi években a közmédia és a médiaszabályozás radikálisan átalakult, ebben a vonatkozásban nem történt változás: nem volt és továbbra sincs világos szabályozás. És a gyakorlati példák kezelése sem szolgálta a szakmai normák megszilárdítását.

Egyet jobbról, egyet balról

Egyetlen olyan esetről sem tudunk, amikor itthon közszolgálati újságírónak munkán kívül és/vagy egy másik médiumban elmondott, politikainak nevezett állásfoglalás miatt kellett volna távoznia a közmédiától, konfliktusból viszont több is akadt. Az egyiket az váltotta ki, amikor Pálffy István, 2006 július 28-án pénteken, az m1 műsorvezetőjeként felolvasta az akkor még külön intézményként működő Magyar Rádióban „Az én hazám” című jegyzetét. Főnöke, Kert Attila, a Magyar Televízió hírigazgatója állásfoglalást kért az ombudsmantól és a MÚOSZ elnökétől arról, korlátozható-e a közszolgálati média hírműsoraiban közreműködők szólás- illetve véleménynyilvánítása. 

A MÚOSZ testületi választ nem adott a kérdésre, a szervezet akkori elnöke viszont nyilatkozott. Eötvös Pál hangsúlyozta, hogy a pártatlanság a közmédiában közérdek, az intézmény működésének alapfeltétele, hozzátéve, hogy „egy állatvédő szervezet lapjának főszerkesztője nem jár bikaviadalra”. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosaként Takács Albert ezzel szemben – néhány hónappal később – úgy foglalt állást: a közszolgálati médiumok munkatársainak szabad véleménynyilvánításhoz való joga nem korlátozható más műsorszolgálatónál vagy sajtószervnél.


Kert Attila az eMasának azt mondta, azért kezdeményezte a párbeszédet, mert szakmai körökben nagy visszhangot váltott ki Pálffy jegyzete, többen szankciót is szorgalmaztak a műsorvezető ellen, ő azonban úgy vélte, ez a jegyzet nem politikai állásfoglalás és úgy látta, az érvényes jogszabályok és munkahelyi rendelkezések alapján nem tudna megnyugtató módon eljárni az ilyen ügyekben.

A helyzetet tovább bonyolítja (amellett, hogy a jegyzet direkt politikai állásfoglalásként való értelmezése is vitatható), hogy Pálffy a véleményét egy másik közmédiumban olvashatta fel, tehát egyszerre vetett fel kérdéseket munkaadója, illetve a jegyzetnek helyet adó Magyar Rádió pártatlansági gyakorlatával kapcsolatban – bár ez utóbbi szempont akkor vélhetően azért nem merült fel, mert Pálffy éppen az utolsó pillanatban közölhette szabályosan mondandóját. Júliusban ugyanis (Gőblyös István és Hollós János ügyvezetők vezetése alatt) még helyet kaphattak az – egyébként többnyire nem a közrádió munkatársai által kifejtett – vélemények a rádióban, de a jegyzetet mint műfajt a 2006 augusztusában hivatalba lépő új rádióelnök, Such György azonnal megszüntette, a közszolgálati műsorszolgáltatás pártatlansági elvére hivatkozva. Pálffy István az MTV-ből 2010-ben távozott, amikor is az újságírói pályát a politikusira cserélte. 

A Kert Attila által említett másik példa is felemás módon zárult le: a Magyar Televízió egykori reggeli műsorának egyik műsorvezetője, Aczél Endre (most nem érintve azt a kérdést, hogy a Nap-Keltében mennyire volt pártatlan) rendszeresen közölt más médiumokban politikailag határozottan minősítő publicisztikákat. Végül azonban Aczél Endrétől és a Nap Tv-től sem ezen a jogcímen vált meg 2009 őszén Medveczky Balázs ügyvezető alelnök, hanem többek között az értékesített reklámidő körüli vitákra hivatkozva. Vagyis egyik eset sem vitt közelebb annak pontos megfogalmazásához, hol és hogyan nyilváníthat politikai véleményt egy magyar közszolgálati újságíró. 

Angolszász mérce: tilos vagy nagyon nem ajánlott a nyilvános vélemény 

Nagy Britannia és az Egyesült Államok közszolgálati médiumainak – a BBC médiacsoportnak és az NPR rádiónak – az etikai szabályzatai alaposan leírják, hogy milyen keretei vannak a közszolgálati újságírók véleménynyilvánításának, egyben politikai állásfoglalásának. Az angolszász közszolgálati alapelvek szerint a közszolga újságíró semmilyen módon nem nyilváníthat személyes politikai véleményt sem a csatornán, sem más a nyilvános térben, mert ezzel több alapelvet is sértenek: ha csak kifejtenek egy véleményt, akkor a pártatlanság-alapelvvel, ha pedig esetleg még szorosabb kapcsolatba is kerülnek egy (például) politikai szervezettel, akkor pedig az összeférhetetlenség-elvvel mennek szembe. 

A BBC megfogalmazása szerint (4.4.13.) a műsorvezetők, riporterek, tudósítók a nyilvános arcai a BBC-nek, tehát komoly hatásuk lehet arra, hogy a közönség hogyan észleli, értékeli a médium függetlenségét. A közönségnek – írja a szabályzat – semmilyen módon nem szabad észlelnie semmilyen, közüggyel kapcsolatos előítéletet vagy véleményt a BBC műsoraiban. A műsorokon kívüli – úgynevezett „off-air” – nyilvános tevékenységek során pedig gyakorlatilag ugyanezeket az elveket (15.2.1.) kell szem előtt tartani: „A BBC-nek dolgozók a műsorokon kívüli megnyilvánulásaikkal nem áshatják alá a BBC pártatlanként, függetlenként, tisztességesként és objektívként való nyilvános megítélését, és nem hozhatnak szégyent a csatornára.”


A legszigorúbb off-air szabályok – ezen az általánosságában is egyértelmű direktíván belül – a hírekkel és közügyekkel foglalkozó újságírókra vonatkoznak. A kódex szerint (függetlenül attól, hogy teljes állásban vagy szabadúszóként dolgozik-e valaki a BBC-nek) a munkatársaknak tilos felfedni, kire szavaznak vagy melyik pártot támogatják, de azt is, hogy egy közügyben melyik álláspontot tartják jobbnak vagy rosszabbnak, vagy bármilyen módon felszólalni egy vitatott gazdasági vagy politikai ügyben, vagy változást sürgetni, azaz kritikát megfogalmazni magas szintű közpolitikai területen.

Emellett nem megengedett véleménycikkeket írni sem más médiumok számára, különösen nem a hírek, közügyek és gazdaság területén, médiáról vagy vallásról, de még sportról sem, mert – ahogy a BBC kódexe állítja – a sport-tematikájú véleménycikkek gyakran érintenek társadalmi vitákat, így ez is veszélyes terep lehet egy hírekkel foglalkozó közszolgálati újságírónak. 

Az NPR etikai kódexe jóval kevésbé élesen fogalmaz ugyan, de szintén világossá teszi, hogy a véleménynyilvánítás műsoron belül és kívül sem ajánlott. „A munkánkat nagyrészt az a törekvés teszi értékessé, hogy megkísérlünk felülemelkedni egy témához fűződő véleményünkön, és csak azt közölni a közönségnek, mit tudunk a témáról vagy mit nem” – fogalmaznak a pártatlanságról szóló részben. Azt, hogy milyen viselkedést is várnak el egy újságírótól, azt egy tesztkérdés ajánlásával érzékeltetik: „Elmondanád egy NPR-műsorban?” – amivel egyben nyilvánvalóvá teszik, hogy ha a műsor etikai mércéi érvényesek a műsoron kívüli megnyilvánulásokra is, akkor a kevéssé dörgedelmesen megfogalmazott irányelvek valójában nagyon is egyértelműen kizárják a műsoron kívüli véleménynyilvánítást is. A tesztkérdésre a mintaválasz egyébként úgy hangzik, hogy tévében vagy más médiumban megjelenve, beleértve az internetet, nem nyilváníthatnak ki olyan nézeteket, amelyeket az NPR műsoraiban sem tennének, tehetnének – sőt, még az olyan műsorokat, fórumokat is ajánlott elkerülni, amelyek a tényalapú elemzés helyett a megmondóemberkedést és a találgatásokat bátorítják. 

„A weben nincsen privát szféra” 

A nyilvános térben hangoztatott véleményekre vonatkozóan tehát viszonylag egyértelmű a világ vezető közszolgálati médiumainak a mércéje – kérdés az, hogy a közösségi médiára hogyan alkalmazhatóak ezek a szabályok? Bár élnek olyan értelmezések, melyek szerint a közösségi médiában mindenki számára hozzáférhetővé tett információk közelebbről meg nem határozott módon „mások”, mint a hagyományos csatornákon közöltek, a globális médiavállalatok nem – így a közszolgálatiak sem – erre a tévhitre alapoznak (lásd a Néha jobb hallgatni c. keretes írásunkat). Inkább arra a felismerésre, hogy a kommunikáció etikája szempontjából a közösségi média tökéletes folytonosságot alkot az offline világgal, azaz ugyanazok az etikai mércék érvényesek minden területen és médiafelületen. Az igazi probléma tehát nem az, hogyan szabályozható a közösségi médiaszereplés, hanem inkább az, hogy a közösségi médián belül hogyan határolhatóak el a privát és a nyilvános szféra területei, hiszen az etikai szabályzatok kivétel nélkül a nyilvános megszólalásokra, és nem a személyes eszmecserékre vonatkoznak, legyenek azok on- vagy offline. 

Az általános válasz sajnos meglehetősen kiábrándító: semmilyen vélemény, legyen az politikai vagy más, nem számít privátnak a weben, ami már legalább egy emberrel meg van osztva. „A weben nincsen privát szféra” – hangzik az NPR kódexének sommás megfogalmazása. Tehát nemhogy a sokszor privátnak gondolt, de valójában számos ismerős számára látható Facebookos üzenőfalon, vagy csak az engedélyezettek számára látható Twitter-feeden, de még az e-mailekben is vissza kell fognia magát a közszolgálati újságírónak – mert bár ez utóbbi felület kétségkívül privát, és konszenzuálisan etikátlan megosztani bármit az érintettek engedélye nélkül, ez mégis megtörténhet. 

„Az önvédelem része a felelős online jelenlétnek” – fogalmaz az NPRetikai kódexének közösségi médiára is kitérő, felelősségről szóló fejezete, a biztonsági beállítások gondos figyelésére és ismét a lehetőségek elképzelésére biztatva az újságírókat: „Képzeld el, hogy amit írsz vagy mondasz, az megjelenik egy AP- vagy egy Washington Post-hírként, és képzeld el, hogy ez mekkora kárt okozhat az NPR-nak”. (A kódex egy teljes, fiktív sztorit is leír, lásd a A Roppant Egyetem esete a közrádióval c. keretes írásunkat.)


Kiegyensúlyozott lájkolás, csak semmi trollkodás

A BBC dedikáltan közösségi médiával foglalkozó irányelvei szintén folyamatosságot képviselnek az etikai kódex egészével, azaz nem külön elvárásokat támasztanak a közösségi médiahasználattal kapcsolatban, hanem az általános pártatlansági, elfogulatlansági és további elvek mentén való viselkedést várnak el az interneten is. Akárcsak az NPR-nál, az általános irányelv az, hogy aki kapcsolatban áll a BBC-vel, annak a közmédium szerkesztőségi értékeivel összhangban kell viselkednie. A kódex kiemeli, hogy az érintetteknek például nem szabad olyan tevékenységeket folytatniuk online, ami a BBC jó megítélését veszélyeztetheti, transzparens módon kell eljárniuk, ha online forrásokat használnak fel, nem támadhatják vagy sértegethetik online a kollégákat, és nem posztolhatnak sértő vagy offenzív kommenteket sem. 

Ugyanígy arra is figyelniük kell a munkatársaknak, mit osztanak meg magukról és mit nem, amennyiben jelzik, hogy a BBC-nek dolgoznak – igaz, arra nem tér ki a szabályzat, hogy mi a helyzet a BBC-alkalmazottak által, de ezt nem jelezve, vagy anonim módon folytatott közösségi média tevékenységekkel. 

A közösségi médiás politikai aktivitásról meglehetősen konkrét mondanivalója van a kódexnek: a politikai hírekhez bármilyen módon kötődő munkatársaknak – legyenek teljes állásban vagy szabadúszók – nem megengedett jelezniük politikai elkötelezettségüket, sem a profiljukon feltüntetett információk között, sem a különböző csoportokhoz, oldalakhoz való csatlakozással, lájkolással. Abban a kivételes esetben, ha mégis csatlakozni akarna valaki egy-egy politikai csoporthoz mondjuk a Facebookon – esetleg kutatási céllal – akkor egyeztetnie kell a felettesével, és amennyiben engedélyt kap, úgy meg kell vizsgálni, hogyan is lehetne kiegyensúlyozni az adott csatlakozást. Azaz, ha egy politikai tudósító csatlakozna például a „Munkásmozgalom története” Facebook-oldalhoz, akkor – bármennyire is meglepően hangzik, de – melegen ajánlott számára egyben lájkolni a „Konzervativizmus története” című oldalt, valamint „az ennek megfelelő” liberális és nemzeti oldalakat is. 

Magyar közmédia: elfogult elfogulatlanság

A vezető angolszász közmédiumok etikai kódexeinek politikai véleménynyilvánításra vonatkozó passzusaihoz mérve tehát úgy tűnik, a Belénessy Csaba MTI-vezér által megfogalmazott direktíva összhangban áll a lehető legszigorúbb etikai elvekkel, hiszen szintén egyértelműen tiltja a politizálást a közösségi médiában. A helyzet azonban mégsem ez. A BBC és az NPR közösségi médiás alapelvei ugyanis, és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, nem exkluzívan erre a platformra gyártott szabályok, hanem a minden típusú platformra és nyilvánosságra érvényes kódexek szerves részei. 


Ez pedig hatalmas különbség, hiszen a magyar közmédiának nemhogy nincsen hasonlóan világos etikai kódexe, de a nemzeti hírügynökség vezetője nyíltan tagadja a közszolgálatiság legfontosabb értékeit, a pártatlanságot és elfogulatlanságot, sőt, elvárja a kormányhoz való igazodást. Ahogy Belénessy egy 2010 decemberében a 168 órának adott interjújában fogalmazott, „Egy közszolgálati médium legyen lojális a kormányhoz és tisztességes az ellenzékhez”, ami az etikai következetesség felől teljesen értelmezhetetlenné teszi a körlevélben elküldött utasítást. 

A közszolgálati újságírók nyilvános, közmédián kívüli politikai aktivitásának – egyébként alapvető – korlátozását akkor lehetne hitelesen kezdeményezni, ha először a közmédián belül tennék egyértelművé az etikai elvek betartásának fontosságát.

A parlament honlapjára felkerült javaslat szerint módosul a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól (Smtv.), valamint a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló törvény (Mttv.) információforrások védelmére vonatkozó rendelkezése. Ezek értelmében nem kötelezhető az újságíró vagy a szerkesztőség az informátora felfedésére. Mindezek eljárási szabályait azonban más törvények rögzítik a jövőben. A vallomástétel megtagadásának lehetőségét a polgári perrendtartásról, valamint a büntetőeljárásról szóló törvény is szabályozná arra az esetre, ha az újságíró ezzel informátorát fedné fel. A jog fennmaradna az újságíró munkaviszonyának megszűnése után is.

A büntetőeljárási törvény kimondja ugyanakkor, hogy a bíróság kötelezheti a sajtó munkatársát az informátor felfedésére, akkor ha ez egy súlyos bűncselekmény kiderítéséhez nélkülözhetetlen, és a bizonyíték mással nem pótolható.

Módosul a közigazgatási hatósági eljárásról szóló törvény is, amely a lefoglalás szabályait igazítaná a vallomástétel megtagadásának szabályaihoz, valamint a vallomástételre kötelezéssel szembeni fellebbezést szabályozná.

Az Alkotmánybíróság kifogásolta, hogy az Smtv. egyes passzusai a tartalomszolgáltatók mellett a sajtótermékekre is vonatkoztathatók, úgy ítélte meg, hogy a médiahatóság így túl nagy kontrollt gyakorolhat. A módosítás szabályozza, hogy az Smtv. mely paragrafusai nem alkalmazhatók a jövőben a sajtótermékekre. Ezek a többi közt a médiaszolgáltató tájékoztatási kötelezettségét határozzák meg, az emberi méltóság tiszteletben tartását írják elő, vagy kimondják, hogy a kiskorúak védelmében mely tartalmak nem tehetők közzé vagy csak meghatározott módon szerepeltethetők.

Az emberi méltóság tiszteletben tartását a jövőben a hatóság csak a médiaszolgáltatások területén ellenőrizheti, az emberi jogok és a magánélet védelme pedig kikerül az Smtv.-ből.

Szinte teljes egészében módosul az Mttv. média- és hírközlési biztosról szóló, az Ab által szintén kifogásolt fejezete. A testület a biztos túlzott beavatkozási lehetőségeit a média esetében a sajtószabadság szükségtelen korlátozásának tartotta. Ennek értelmében jogkörei csak az elektronikus hírközlésre vonatkozóan maradnak fenn. A sajtó esetében a jövőben csak egyeztetést kezdeményezhet a szakmai szervezetekkel és jelentés készíthet, jelentéseit azonban nem hozhatja nyilvánosságra, csak az érintetteknek küldheti meg. 

Ezt az eljárást sem kezdeményezheti akkor, ha a panasz nem érinti a nézők, hallgatók, olvasók jelentős részét, ugyanakkor személyes egyeztetést kezdeményezhet a panaszos, a szakmai szervezet és a médiatartalom-szolgáltató között.

Az Ab úgy ítélte meg, hogy a nyilatkozó jogainak biztosítására – például a nyilatkozat visszavonásának érvényesítésére – a polgári jogi vagy a büntető jogi védelem elegendő, így az erre vonatkozó rendelkezés kikerül az Mttv.-ből, vagyis a hatóság a jövőben nem vizsgálhatja az ilyen ügyeket.

A törvény egyes rendelkezései a kihirdetés napján, míg mások azt követően tizenöt nappal lépnek hatályba.

Az Smtv., valamint az Mttv. sarkalatos jogszabályok, így módosításukhoz kétharmados támogatás szükséges. Az Ab. a kifogásolt passzusokat május 31-ei hatállyal semmisítette meg.

Nagy-Britanniában ma 1092, Franciaországban mintegy 500 televízió működik. Magyarországon, a helyi televíziókat is beleértve, ez a szám 555 – utalt a televíziós műsorkínálat bőségére Bajomi-Lázár PéterHomokot a sivatagba! - Tényleg kell nekünk közszolgálati televízió? címmel megtartott nyitó előadásában, hangsúlyozva, hogy az FM-rádiók, a műholdas csatornák és a digitalizáció révén a közmédia új kommunikációs és közpolitikai térbe került. Néhány példát, a dokumentumfilmekre, komolyzenére vagy gyerekműsorokra szakosodott csatornákat említve azt mondta, a kereskedelmi média a televíziós piacon lényegében lefedi a fogyasztók tematikus igényeit.


A téma liberális megközelítését preferálva a közpénzek elköltésének alternatív módjaként Finnország példáját ajánlotta a közönség figyelmébe: az északi országban az intézménytámogatás helyett a széles sávú internet-hozzáférést támogatja az állam. Az Egyesült Államok (intézmény helyett) közszolgálati tartalmat finanszírozó gyakorlatának említése mellett végül két közvetlen közmédia-párti érvet is megfogalmazott: a kereskedelmi tévék hírszolgáltatása nem pártatlan, másfelől, nemzetközi kutatások bizonyítják, azokban az országokban, ahol erős a közszolgálati média, ott közéleti kérdésekben tájékozottabbak az állampolgárok. 

Hallgatói kérdésre válaszolva a kilencvenes évek magyarországi médiaháborújáról önálló kötetet is jegyző, ma elsősorban az Oxfordi Egyetemen dolgozó médiakutató a közmédiáról folytatott szakmai viták lényeges problémájának nevezte, hogy „a közszolgálati média fogalmát a közérdekből szokták levezetni, ennek meghatározása pedig nem szakmai, hanem politikai kérdés”.

Állami finanszírozást, pártbefolyás nélkül

Vincze Ildikó médiajogász, a Médiajogfigyelő.hu szakmai vezetője A közmédia lopakodó átalakítása címmel a kézivezérelt magyarországi közmédia-rendszer, az intézményi struktúra ellenőrizhetetlen viszonyokat teremtő, radikális átalakításáról beszélt. A nemzetközi és hazai bírálatokat sorolva, emlékeztetett arra is, hogy az Alkotmánybíróság a közmédia függetlenségére vonatkozó indítványokról nem döntött. 

Gálik Mihály közgazdász, médiakutató a közszolgálati újságírás értelme, ugyanakkor újraértelmezésének fontossága mellett érvelt, hangsúlyozva, hogy a public service broadcasting (PSB) elavult fogalma helyett ma már a public servie media (PSM) használatos, kifejezve a közösségi média társadalmi nyilvánosságban játszott, felértékelődött szerepét. A „jóféle céhes újságírás” megtermékenyítően hat a közösségi médiára – emelte ki Gálik – , de ez kölcsönös folyamat, a közmédia a mai, újraértékelt formájában elképzelhetetlen az utóbbi nélkül. Bajomi-Lázár Péter előadására utalva a Budapesti Corvinus Egyetem tanára elmondta: véleménye szerint a közmédia finanszírozásából az államot nem helyes kivonni. Ugyanakkor hangsúlyozta, semmi okát nem látja, hogy ne tartsa érvényesnek azt az 1992-es alkotmánybírósági értelmezést, mely szerint a közszolgálati műsorokra állami szervek, pártok meghatározó befolyást nem gyakorolhatnak.

Elviselhetetlen törzsi médiumok

György Péter esztéta, médiakritikus a közösségi média idealizálásától is óvó előadásában a köztelevíziózás legélesebb kritikáját fogalmazta meg. – A televíziós iparág pauperizálódott, innovatív erejét elvesztette. Minél feljebb nézzük a társadalmi hierarchiát és lejjebb a korfát, annál kevesebb tévénézőt találunk – figyelmeztetett az ELTE BTK tanára. A hazai viszonyokról szólva a Jobbik kreatív médiahasználatát emelte ki és arról beszélt, hogy a kormány értelmetlenül ölt rengeteg energiát és pénzt a közmédia elfoglalásába, amikor az a közönség figyelmének perifériájára szorult. A pontosság kedvéért hozzátette: a „törzsi” médiumok számára mindkét oldalon elviselhetetlenek, így az ATV és a Klubrádió is az. 

Hammer Ferenc, az ELTE médiatanszékének Angliából, Skype-on jelentkező oktatója szerint a működő közmédiához konszenzus szükséges a politikai elitben, ha ez nincsen meg, akkor nincsen esélye a független közszolgálati média kialakulásának. Sőt, a politika működésének egyfajta lakmuszpapírja a közmédia állapota: amilyen elfogultságot, irányítottságot tükröz az államilag fenntartott média, olyan az aktuális politikai kultúra az adott országban.

Bayer Judit, a Zsigmond Király Főiskola docense ennél továbbmenve azt is kijelentette, hogy jelenleg mindegyik feltétele hiányzik a jól működő közmédiának Magyarországon. Bayer több Európa Tanács- és vonatkozó európai direktívát áttekintve arra jutott, hogy a hazai médiatörvény szembemegy a legtöbb uniós alapelvvel, mind a szabályozási, mind az intézményi-strukturális részeket illetően, egyebek mellett azért, mert politikailag befolyásoltak a felügyelő testületek és a tagokat sem plurális módon nevezik ki.

A médiajogász szerint általános társadalmi probléma, hogy az emberek nem értik, a közmédia az ő pénzükből nyújt sokszor használhatatlan hírszolgáltatást, ezt pedig valamilyen módon tudatosítani kellene a médiafogyasztókban.

Konszenzuskényszertől a konszenzus kiiktatásáig

Az ebédszünetet követően a szintén Skype-on, Pécsről bejelentkezőPolyák Gábor, a Pécsi Tudományegyetem jogi karának oktatója úgy fogalmazott, annyit vár el a médiaszabályozástól, hogy biztosítsa a zavartalan munka lehetőségeit és átlátható szervezeti kereteket alakítson ki a közmédiában. Az egyes önálló közmédiumok autonómiájának megszüntetése akár még indokolható is a hatékonyság elvével Polyák szerint, az semmiképp sem elfogadható, ha az összevonás mögött csak politikai motivációk állnak. – Míg az 1996-os médiarendszer a konszenzuskényszer állapotát tükrözte, addig a jelenlegi csak a konszenzus fogalmának teljes kiiktatását mutatja – állapította meg a Mérték Médiaelemző Műhely vezetője.

A szakember úgy látja, elfogadhatatlan, hogy továbbra sincsenek számszerű elvárások a köztévével szemben a tekintetben, hogy milyen típusú műsorból mennyi kerüljön adásba – annak ellenére, hogy ugyanezek az elvárások a kereskedelmi médiumok esetében pontosan meghatározottak. 


– Sehol sincsen a világon ingyenes nemzeti hírügynökség, kivéve Azerbajdzsánban – mondta el Vince Mátyás, az MTI volt elnöke, az Európai Hírügynökségek Szövetségének egykori alelnöke, aki előadásában – mely teljes terjedelmében olvasható az eMasán – az ingyenessé tett hírszolgáltatás káros következményeit vette számba. Azon túl, hogy nem EU-konform megoldás a „kormányközeli hírek előnyös helyzetbe hozása a hírpiacon adófizetői pénzből”, pénzügyileg is súlyosan kifogásolható döntés – érvelt Vince, aki az ingyenesség minőségromboló hatására is kitért, hozzátéve, hogy az elveiben és céljaiban homályos, politikai mellékzöngéktől sem mentes elbocsátások súlyos veszteségeket okoztak a közmédia szürkeállományában.

Mong Attila, a Szól a Rádió 2.0 Facebook-csoport egyik kezdeményezője, aki nemrég hagyta el az Origo szerkesztőségét, előadásában azt hangsúlyozta, olyan, hogy közszolgálati újságíró nem feltétlenül létezik, hiszen az újságírásnak mindenhol ugyanazokat az etikai normákat kell követnie, ha úgy tetszik, minden újságírás közszolgálat. Az utóbb idők botrányos köztévés ügyeit felidézve (a Cohn-Bendit- és Lomnici-ügytől az Obersovszky-féle Schmitt-interjúig) Mong kiemelte, hogy a közmédiának egy világos, jól áttekinthető és érthető, valamint a közönség igényeit szem előtt tartó etikai irányelvre volna szüksége, ami még ma sem áll rendelkezésre: nem világos, pontosan minek és hogyan kellene megfelelnie egy, a közmédiában dolgozó újságírónak.

Weyer Balázs, az Origo 2011 őszén távozott főszerkesztője, aki 1998 és 2001 között alelnöke volt a Közösségi Rádiók Világszövetségének, azt a kérdést vetette fel, hogy vajon a közösségi rádiózás kiválthatja-e az államilag finanszírozott közmédiát? Weyer szerint nem, mert bár a közösségi rádiók sok marginális réteget juttathatnak szóhoz és sok társadalmi problémát juttathatnak el a közbeszédbe – „töltik a tématölcsért” –, de a sok kis médium nem pótolhatja a méretgazdaságosabban működő, a témákat szisztematikusan gyűjtő és kibeszélő közmédiát.

Ugyanakkor az is igaz, említette meg Weyer, hogy minél nagyobb bajban van a sajtószabadság, annál nagyobb szerep juthat a kisközösségi rádióknak a pluralitás fenntartásában. 

800 Ft / hó / állampolgár

– A Milla minden egyes posztjával annyi embert ér el, mint a hirado.hu – ezt már a délutáni szekció végén Bodó Balázs médiakutató, a BME oktatója mondta, aki a közmédia befolyását vesztő és a magyar adófizetők számára rendkívül drága intézményrendszerével az Egymillióan a magyar sajtószabadságért Facebook-csoport közösségi médiáját, hálózati kommunikációs modelljét állította szembe. Széky János újságíró A BBC-legenda címmel tartott előadást. Bár a BBC-t, a brit társadalomban való beágyazottsága és színvonalas teljesítménye alapján, Széky is elismerésre méltónak tartja, több szakmai konfliktus felidézésével azt mutatta be, hogy a közszolgálati etalonként tisztelt médiaintézmény félmúltja és jelene sem mentes az elfogult tudósításoktól.

A tanácskozás a világ köztelevízióinak műsoraiból válogatott vetítéssel zárult. Sipos Pál az összeállítást bevezetve azt mondta: – Kevés országnak van szüksége annyira jól működő közmédiára, mint Magyarországnak. Abban, hogy ma itt tartunk, a közmédia két évtizedes deficitjének jelentős szerepe van... Az, hogy nálunk a rendszerváltást követő húsz évben sem működött, nem jelenti azt, hogy ki kell dobni. Vannak jól működő példák, például Csehországban. Ott persze nem megostromolták, hanem megvédték a köztévé épületét – igyekezett érveket találni az MTV Kulturális Főszerkesztőségének egykori vezetője a közmédia intézményét övező, a konferencia hangulatát uraló szkepszissel szemben. 

– Sok vagy kevés a közmédia 100 milliárdos költségvetési támogatása? – tette fel a kérdést a közönségnek Sipos Pál, majd gyorsan meg is válaszolta: – Mindössze 800 forint havonta állampolgáronként. Gondoljatok csak a mozijegyek árára, ez nem sok. 

Folyt. köv. a Médiakutatóban és a Facebookon

A Köz, Szolgálat, Média című konferencia főszervezője Iványi Györgyvolt, moderátorként közreműködtek: Rózsa Péter, Bombera Krisztina ésRényi Pál Dániel újságírók.

A konferencia előadásaiból és hozzászólásaiból a Médiakutató folyóirat következő számában szerkesztett összeállítást közöl. Csillag Ádámvideóriportját a Facebookon publikálja.

Böröcz István május 1-jei hatállyal bízta meg az új vezetőt a Kommunikációs Igazgatóság irányításával. A 46 éves, televíziós újságírói, kommunikációs és államigazgatási tapasztalatokkal egyaránt rendelkező szakember a szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett jogi doktorátust és bölcsészdiplomát.

Az egyetemi évek alatt és után folyamatosan dolgozott az Magyar Televízió (MTV) Szegedi Körzeti Stúdiójában mint riporter, szerkesztő és műsorvezető. A tanulóévek után folyamatosan kapcsolódott be az MTV országos műsoraiba, amelyekben a régió eseményeiről tudósított, majd önálló magazinokat szerkesztett.

Teljesítménye alapján 1994-ben Budapestre hívták, ahol a Gazdasági és Kereskedelmi Stúdió munkatársa lett. Szerkesztette és vezette többek között az Üzlet, a Trend és a Napjaink című műsorokat, ez utóbbinak felelős szerkesztője is lett.

Tóth István Zoltán 1997-ben az MTM-SBS Televízióhoz igazolt, ahol a Jó reggelt Magyarország! című magazin munkatársa, majd főszerkesztője lett. 1999 és 2002 között államigazgatási marketing-kommunikációs feladatokat látott el mint a Miniszterelnöki Hivatal Országimázs Központjának vezetője. Televíziós tevékenységét 2002-től a Hír Televízióban folytatta mint a reggeli és esti magazinműsorok felelős szerkesztője.

„Óriási megtiszteltetés és kihívás számomra ez a munka. Ugyanakkor mindehhez szeretném hozzátenni a szolgálat fogalmát is. Hiszen a közszolgálati televízióknak, a rádiónak, a hírügynökségnek, valamint a tartalomszolgáltatónak, azaz egy szóval az egységes közmédiának a hiteles hírszolgáltatás, a nemzet szolgálata, a nemzeti értékek őrzése és közvetítése az elsődleges feladata. Végigjárva a szakmai ranglétra lépcsőfokait, az egymástól oly sokban különböző médiumokat és hivatalokat, úgy gondolom: ennek a sokrétű és izgalmas szakmának mindig is a közszolgálati média volt és maradt az alfája és ómegája” - idézi a közlemény az új kommunikációs vezetőt.

A sajtószabadság nemzetközi napja alakalmából a Magyar Lapkiadók Egyesülete (MLE) csütörtöki konferenciáján áttekintette az elmúlt egy év társszabályozásával és a médiatörvény gyakorlati alkalmazásával kapcsolatos tapasztalatait, és az Alkotmánybíróság döntésének lehetséges következményeit.

Az MLE, mint a print és online sajtó szakma reprezentáns szervezete ez év február elején ismételten elkészítette az Alkotmánybíróság 2011. december 17-ei határozata nyomán a médiatörvények szükségessé vált szövegszerű módosítási javaslatait és eljuttatta azt, az illetékes kormányszerveknek. 

Az MLE őszintén reméli és elvárja, hogy a médiatörvények módosítási eljárása során az illetékes minisztérium lefolytatja az elvárt és szokásos szakmai egyeztetést és ennek során a jogalkotó messzemenően figyelembe veszi a benyújtott javaslatokat.

A 30 ország 260 ezer újságíróját képviselő szervezet elnöke, Arne König úgy vélte, Magyarországon még mindig „sokkal többre van szükség az újságírók jogainak garantálásához”. Szerinte a magyar példa azt mutatja, hogy „a demokratikus erők mozgósításának lehet bizonyos hatása a közvéleményre, de magyar kollégáinknak még hosszú utat kell megtenniük a kormány példátlan nyomásgyakorlása miatt”. König egyúttal cselekvést kért az európai uniós intézményektől az EU-szerződés azon cikkelye alapján, amely a közös EU-értékeket ért fenyegetés esetén eljárás indítását teszi lehetővé.

Ami Törökországot illeti, az EFJ azt állapította meg, hogy az ottani vezetésre gyakorolt nyomás egyelőre csekély hatással járt. Az európai szövetség tagszervezeteiben mindazonáltal a legfontosabb napirendi pontok élére került a török helyzet a bebörtönzött újságírók magas száma miatt.

Az EFJ azt kérte tagszervezeteitől, hogy mindegyikük „fogadjon örökbe” egy bebörtönzött török újságírót, azaz nyilvánítsa ki vele szolidaritását és támogatását, és hívja fel a figyelmet az esetre a lehetséges nemzeti vagy regionális fórumokon. A közleményből kiderül, hogy az EFJ magyar, belga, francia, brit, német, spanyol, svéd és olasz tagszervezetei is teremtettek már ilyen jellegű kapcsolatot török újságírókkal (a MÚOSZ év elején fogadta örökbe Füsun Erdoğanújságírónőt - a szerk.).

A sajtószabadság segít társadalmakat átalakítani – hangsúlyozta az ENSZ főtitkára a sajtószabadság világnapja alkalmából kiadott üzenetében, ráirányítva a figyelmet az arab világban zajló átalakulásokra.

A szólásszabadság az egyik legbecsesebb jog, minden más jog alappillére, az emberi méltóság alapzata, és nélkülözhetetlen egy egészséges társadalomhoz – húzta alá Ban Ki Mun az UNESCO főtitkárával, Irina Bokovával közösen kiadott közleményében a május 3-i világnap alkalmából. A szabad, plurális és független média alapvető a szólásszabadság gyakorlásához – tették hozzá. „Az arab világban lezajlott változások megmutatták, milyen ereje lehet a jogok utáni törekvésnek, ha az a régi és az új médiával társul” – fogalmaztak. Az újonnan felfedezett médiaszabadság a társadalmak átalakulásának ígéretét jelenti azáltal, hogy javítja a közélet átláthatóságát és a számon kérhetőséget – írták.

„Új, erős hangok jelentkeznek – különösen fiatalokéi – ott, ahol korábban csend volt” – fogalmaztak. A sajtószabadság világnapjának idei központi témája is ez: Új hangok – A sajtószabadság segít társadalmakat átalakítani.

Egyúttal figyelmeztettek: a sajtószabadságra erős nyomás nehezedik szerte a világban. Felidézték, hogy az UNESCO adatai szerint tavaly 62 újságírót öltek meg foglalkozásával összefüggésben. Rámutattak, hogy az online média terjedésével egyre több online újságíró, köztük blogger válik zaklatás, támadás vagy gyilkosság áldozatává. Az internetes újságíróknak ugyanolyan védelmet kell kapniuk, mint a hagyományos sajtómunkásoknak – hangsúlyozta a közleményben Ban Ki Mun és Irina Bokova.

A FH rámutatott, hogy „az index történetében rendkívül szokatlan” Magyarország esete, amikor egy „régóta szabad ország” esetében két év alatt 13 pontos zuhanást mutattak ki. A civil szervezet szerint ez azt jelzi, hogy „a médiaszabadság még a látszólag jól megalapozott demokráciákban sem tekinthető magától értetődőnek”. 

A FH úgy fogalmazott, hogy a leminősítés oka „Orbán Viktor konzervatív kormányának arra irányuló, koncentrált törekvése, hogy megragadja a média jogi és szabályozási kerete feletti ellenőrzést”. 

A tavaly kiadott, 2010-re vonatkozó értékelésben Magyarország pontszáma 23-ról 30-ra romlott, de a FH mérési rendszerében ez akkor még - Görögországgal, Guyanával és Szamoával holtversenyben - elegendő volt az utolsó helyre a szabad sajtójú országok kategóriájában. A civil szervezet 2011-gyel kapcsolatban újabb hatpontos rosszabbodást mutatott ki és ezzel Magyarország a világranglista 78. helyére esett vissza, amelyen Bulgáriával osztozik, egyaránt 36-36 ponton állva.

A FH minősítési módszere az egyes országok esetében 23 metodológiai kérdésre és 109 mutatóra terjed ki, három szélesebb kategóriával, a jogi, a politikai és a gazdasági környezettel kapcsolatosan. Minél rosszabb valahol a sajtószabadság helyzete, annál magasabb a kapott pontszám. A felmérésben az országokat 0-tól 30 pontig a szabad, 31-től 60-ig a részben szabad, 61-től 100-ig pedig a nem szabad kategóriába sorolják. 

A legszabadabb sajtójú országnak a FH a tavalyi évre vonatkozó összehasonlítás alapján Finnországot, Norvégiát és Svédországot nevezte meg, egyaránt 10-10 ponttal. A 197 országból és területből álló mezőny sereghajtója Üzbegisztán (95), Türkmenisztán (96) és Észak-Korea (97) volt. A közép- és kelet európai térségből a FH Észtországot (18 pont), Csehországot (19), Szlovákiát (21), Litvániát (23), Lengyelországot (25), Szlovéniát (25) és Lettországot (27) minősítette szabadnak. Magyarország és Bulgária a szubrégió 10. helyén osztozik, egy ponttal elmaradva a 8. helyre sorolt, de már részben szabadnak minősített Szerbiától és Montenegrótól (35-35).

A FH a tavalyi év fejleményeinek mérlegelése alapján csak Magyarországot és Chilét minősítette le a szabadból a részben szabad kategóriába. A demokráciák esetében a civil szervezet India (37), Izrael (30), Olaszország (33), Dél-Afrika (34) és Dél-Korea (32) esetében említett még romlást, de ezen országok státusza már korábban is részben szabad volt - a szabad kategóriában maradt Izrael kivételével. 

Magyarország részben szabad kategóriába történt leminősítése tükrözi „a sajtószabadságnak az Orbán Viktor miniszterelnök (kormányzása) alatti erózióját” - hangzott a jelentés. A FH a romlás jeleit egyebek között a Nemzeti Adatvédelmi Hivatal létrehozásában látja, amely „korlátozni fogja az információhoz való hozzáférést”. A civil szervezet szerint bizonyíték van arra, hogy egy „politikailag motivált” engedélyeztetési folyamat következményeként egy „kritikus rádióállomás elvesztette frekvenciáit”. A Freedom House szerint megnőtt a cenzúrára és az öncenzúrára utaló jelentések száma, különösen az elektronikus közmédiával kapcsolatban és romlott a független médiavállalkozások gazdasági helyzete is.

„Miközben az eurázsiai szubrégióban az átlag csaknem teljesen statikus volt, a tipikusan jobban teljesítő Közép- és Kelet-Európát a romlás jellemezte, amit különösen a magyarországi és a macedóniai számszaki esés vezérelt” - közölte a Freedom House.

A részben szabad sajtójú országok közé a FH az Európai Unió tagállamai közül Magyarország és Bulgária mellett Olaszországot (33) és Romániát (41), valamint az uniós tagságot jövőre elnyerő Horvátországot (40) sorolta. Ugyanezt a státuszt kapta a tágabb értelemben vett régióból Montenegró (35), Szerbia (35), Bosznia-Hercegovina (48), Koszovó (49), Albánia (51), Grúzia (52), Macedónia (54), Moldova (54), Törökország (55) és Ukrajna (59).

A Sajtószabadság 2012-ben című jelentés kiemelt helyet szentelt a Közel-Keleten végbement változásoknak, kiemelve, hogy 2011-ben Tunézia (51), Egyiptom (57) és Líbia (60) felkerült a „részben szabad” kategóriába, miután a sajtószabadság a régóta kormányzó diktátorok megbuktatása nyomán kiszélesedett. A FH ide sorolta be az újonnan megalakult Dél-Szudánt (59) is.

A Freedom House-nak a médiaszabadság 2011-es állapotát összesítő felmérése szerint 66 ország vagy terület (az esetek 33,5 százaléka) minősült szabadnak, 72 (36,5 százalék) részben szabadnak, 59 (30 százalék) pedig nem szabadnak. A jelentés szerint a világ lakosságának 14,5 százaléka él olyan országban, amelynek a sajtója szabad, 45 százaléka olyanban, amelyben az részben szabad és 40,5 százalék olyanban, amelyben a médiakörnyezet nem szabad. A szabad kategóriájú országok közé azokat sorolta a FH, ahol a megítélése szerint a politikai hírekről erőteljesen számolnak be, az újságírók biztonsága garantált, a média ügyeibe való állami beavatkozás minimális és ahol a sajtó nem tárgya súlyos jogi vagy gazdasági nyomásnak.

Kovács Zoltán kommunikációért felelős államtitkár szerint a jelentés elfogult és nem tükrözi a valóságot. „Az amerikai érdekeltségű szervezetnek ezúttal sem sikerült politikai motivációktól és értékeléstől mentes jelentést adnia - a tavalyi értékelést követően az idei nem más, mint önbeteljesítő, hipokrita jóslat” - írta közleményében Kovács Zoltán. Hozzátette: a mostani jelentés jól illeszkedik az elmúlt hónapok következetes, Magyarországot lejáratni igyekvő kampányához, és a kettős mérce használatának kitűnő illusztrációja.

Arne König, az EFJ elnöke úgy értékelte a helyzetet, hogy a válság ellenére néhány médiacégnek nagyon is jól megy. Csakhogy ezt az eredmény részben a dolgozók tömeges elbocsátása, részben a foglalkoztatási formák megváltoztatása révén érték el, és csak utána jön a tevékenység sokfélesége, a rugalmas működés, a kreatív megoldások megtalálása. Az újságírók Európában úgy érzik, hogy ma sokféle veszély leselkedik rájuk. Ilyennek ítélte meg a magyarországi központosított, autoriter médiairányítást és „erősen szűkítő” médiatörvényt, amelynek néhol akadnának követői, miközben más európai politikai törekvések is vannak, amelyek fenyegetik a sajtó-, szólás és véleményszabadságot. 

Kollektív alku kell

A szakszervezeteknek újra harcolniuk kell tehát, meg kell győzniük a nézőket, hallgatókat, olvasókat, hogy az újságírói szakma és annak tevékenysége fontos része a demokráciának . Egyidejűleg harcolni kell magáért a szakmáért, annak megbecsültségéért, elismeréséért, minőségéért, és harcolni persze a foglalkoztatásért. Mindennek egyik legfontosabb eszköze a kollektív alku, a kollektív szerződések megkötése. Itt idéznék egy jóval később elhangzott szellemes mondatot: sokszor azért látszik valami nagynak, mert térden állunk. Ha felállunk, nem is lesz az olyan nagy. 

A tanácskozás egyik nagy témája a kollektív szerződések megléte, azok hatékonysága, illetve a védtelen, nem főfoglalkozású kollégákra való kiterjesztése volt. Ez itt nálunk furcsán hangozhat. A nyugati, fejlett országokban dolgozó kollégák elsősorban az ágazati szerződésekről beszéltek. Egy-két, ritkábban ennél több, az egész országra és a teljes ágazatra kiterjedő kollektív szerződés van nálunk, ez meghatározza a minimális béreket, honoráriumokat, a társadalom- és egészségbiztosítási feltételeket, fizetett szabadságnapokat, szociális juttatásokat. Ezekre épülnek a vállalati KSZ-ek. Ilyenek nem mindenhol vannak, de ahol vannak, ott nemcsak, hogy tilos lefelé eltérni ezektől, de az egyéni alku és munkaszerződés is tiltott. Nálunk a harc azért folyik, hogy ezeknek a szerződéseknek a hatálya kiterjedjen a nem főfoglalkozású munkavállalókra is, függetlenül attól, hogy szakszervezeti tagok-e vagy sem. 

A több jobb

Másrészről persze az a cél, hogy mind többen igenis lépjenek be a szakszervezetbe, és ebben is vannak eredményeik. Ezekért az eredményekért azonban nagyon megküzdöttek. Ausztriában például hosszasan kellett győzködi a szabadságukat féltő önfoglalkoztatókat, hogy valóban a szabadságukról mondanak le, a fizetett pihenőnapjaikról, meg a 13. és 14. fizetésükről, a nyugdíj- és egészségbiztosításról nem is beszélve. A „színlelt szerződések” ellen a legtöbb országban nem az adóhatóság küzd (neki mindegy, hogy ki fizeti be az adót), hanem a szakma, mert ezek révén le lehet nyomni az újságírói munkaerő piaci értékét. Németországban arra akadt több példa, hogy a munkaadók a válságra hivatkozva fel akarták mondani a KSZ-t. 

Nem vagyunk kifejezetten sztrájkolós szakma, mondta a vitában egyszer Arne König, de a német kollégák beszámolóikban ugyancsak rácáfoltak. A kollektív alku és annak eredményei védelmében a 2010 végétől kezdődő új tárgyalási periódusban 14 ezer embernapot töltöttek munkabeszüntetéssel, és ennek során 3 millió eurót használtak fel a sztrájkalapjukból (még mindig csak a teljes összeg felét). A lapok többnyire ez idő alatt is megjelentek, a tévék képernyői sem voltak sötétek, de az emberek egyrészt követelték a megszokott tartalmakat, szerzőket, másrészt egyértelműen melléjük álltak. Elkészült kilenc videoklip, amelyben bemutatták a helyzetüket. Felhasználták a közösségi médiát, ott voltak a YouTube-on, a Facebookon, a Twitteren. Flashmobokat szerveztek, és nem az volt az üzenetük, hogy több pénzt akarunk – jóllehet nyolc év stagnálás után ez is jogos követelés volt -, hanem hogy ha nem győzünk, a szakma devalválódik, annak értékei vesznek el. Kapcsolatba léptek a politikusokkal is, de a lényeg az volt, a maguk oldalára állították a közönséget. Wolfgang Grebenhof sok-sok illusztrációval bizonyította, hogy a fotó- és kamerabarát megoldások, a szüntelen médiajelenlét, a pr- és marketingszakma fogásainak igénybevétele sokban segített. Mert hitelesen tudták bemutatni, a közönség elhitte végül, hogy a kiadók valóban már az „utolsó ingüket” akarják elvenni. A kiadók, médiavállalatok ellenben végül megértették az üzenetet: „erre mind képesek vagyunk, számolni kell velünk”. Megmentették a kollektív szerződéseiket. 

Sztrájkokban alighanem a görögök a rekorderek, de eredményeik felemásak. A világon mindenütt ismert fogalommá vált görög válság hatásai alól nem mentesíthették a médiaágazatot. Viszont ők az egyetlenek, ahol olykor száz százalékos és több cégre, akár városra, régióra kiterjedő munkabeszüntetést is szerveztek. Ideiglenes eredményeik a KSZ-ek terén is voltak, munkahelyeket is sikerült megőrizniük. Ennek ellenére mára minden ágazati KSZ-t felmondtak a munkaadók, általánossá vált a szerződéses, illetve önfoglalkoztatás. Viszont a szakszervezeteik továbbra is erősek, az újságírók szervezettek. 

A lapkiadás gödörben

Az persze nyilvánvaló, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben a lapkiadás mindinkább gödörbe került, ahonnan nem tud egyelőre kilábalni. A hagyományos üzleti megoldások erőtlenek. A nyomdaiparban jelentős felesleges kapacitások vannak. A szerkesztői munka is inflálódott, és a mintegy 15 ezerről 13800-ra csökkent a szerkesztők száma. A fizetések az inflációnál kisebb ütemben nőttek. A megvédett KSZ-ekben elsősorban a munkaidő mennyiségére, a szabadságnapok számára, a túlórák és túlmunka maradéktalan megfizetésére, a nyugdíjalapokhoz való hozzájárulás értékének megőrzésére koncentráltak. 

Az egyik német előadó úgy fogalmazott, most, ebben a mai harcban dől el, hogy milyen munkakörülményeik lesznek a jövőbeni kollégáknak. De az is, hogy a minőségi újságírás és maga a minőségi sajtó mit tud ajánlani a munkatársaknak a jövőben. És az is, hogy megállítható-e a szakma devalválódása, illetve mit kell tenni ennek érdekében. 

Ehhez a gondolathoz fűzte hozzá Arne König: egyre több jele van annak, hogy kezd kialakulni egy szakadék a fiatalok és az idősebb kollégák között. Annak érdekében, hogy bekerüljenek, hogy munkát kapjanak, a fiatalok elfogadják és felvállalják a teljes védtelenséget. 

Az írek elismerték, hogy a válságidőszakban a félelem légköre megbénítja az akciókat. Szakszervezet-ellenes diszkriminációra is van példa. A megszorításokat, a az állandó költségcsökkentést ugyanakkor a szakszervezetek mítosznak tartják, nem valós megoldásnak. Elsősorban a nyugdíjakat akarják megvédeni és a kollektív alku lehetőségét. Sokszor hangzott el a konferencián: a kollektív alku joga nem kegy, megkérdőjelezhetetlen emberi jog, az Emberi Jogok Egyetemes nyilatkozata is tartalmazza. Az ír munkajog viszont nem tudja megakadályozni, hogy a munkaadók kibújjanak ez alól a kötelezettség alól. Ráadásul náluk is szinte minden újságíró önfoglalkoztató. 

Nyugati szervezettség, keleti tehetetlenség

A britek ugyan harcosak, de egyelőre jelentős eredményeket érnek el. Az olaszoknál a hagyomány és a nagyfokú szervezettség még lendületben tartja a kollektív szerződések intézményét. Talán csak a dánoknál, svédeknél, norvégoknál, finneknél mennek a dolgok a normális kerékvágásban, de a szabadúszók, szerződésesek megszervezésével, a szomszédos területek és az új médiák dolgozóinak a szakszervezetbe vonásával nekik is van bőven dolguk. És persze ők tudnak a legtöbbet foglalkozni a szakmai értékek megőrzésével. 

Egészen más a helyzet Európa keleti és délkeleti felén. Itt legfeljebb vállalati kollektív megállapodások vannak, egyszerűen hiányzik a másik oldal, az ágazati partner. Nincs a médiaipar de még csak a sajtó vállalatainak egy olyan, a teljes szektort átfogó, a munkaadókat képviselő szervezete, amely tárgyaló- és megállapodásképes volna. A legjobb helyzetben talán a horvátok vannak, náluk egészen mást jelent a médiatanács fogalma. Ez egy az újságíró-szövetség, a szakszervezet, illetve a kiadók és médiavállalatok képviselőiből álló önszabályozó testület. Semmiféle politika eddig nem férhetett hozzá. Az ellenpólust alighanem a Macedónok képviselik, ők úgy tudják, számukra is készül már egy a magyar médiatörvényhez hasonló szabályozás. Ezzel szemben még védtelenebbek, kiszolgáltatottabbak, mint mi, magyarok, igaz, a szakszervezetük egyre erősebbé válik. Bulgáriában, Romániában, de Szlovákiában és Lengyelországban is sokban hasonló a helyzet, mint nálunk. Kiderült: tudják, mik volnának a legfontosabb feladataik. Azt is, mit kellene tenniük, többnyire azzal együtt, hogy hogyan. Csak a pénz hiányzik, meg a hozzáértő és lelkes ember, meg az idő, meg a partner, ráadásul nagyon erős az ellenszél. Mindez egyfajta tehetetlenség, bizony nem a legvidítóbb érzés. 

Ahogy erről az oldalról többen felemlegették: Európának ezen a felén a fiatalok szemében a szakszervezet az amolyan gyanús kommunista csökevény, valami a múltból ittmaradt fosszília. És éppen az újságírók, a szerkesztők, a média befolyásos emberei nem partnerek abban, hogy ezt a teljesen helytelen is igazta3an vélekedést – persze velünk együtt – megváltoztassák. 
Marad tehát a kiszolgáltatottság, de nem a szakszervezet, hanem az egész szakma kiszolgáltatottsága. Számunkra ez is a szaloniki tanácskozás tanulságai közé tartozik.

(A szerző újságíró kollégánk, a Sajtószakszervezet ügyvezető elnöke, a MÚOSZ Küldöttgyűlésének tagja. Fenti tudósítás kéziratának leadása után értesültünk a hírről, hogy a Műsorszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) a Fővárosi Munkaügyi Bírósághoz benyújtott keresetében azt kéri, hogy a bíróság ítélettel pótolja a szakszervezet hozzájárulását M. Lengyel László elbocsátásához. Az esetről bővebbenitt és itt – a szerk.)

Az EKINT nyílt levelében a következő pontokban foglalta össze a cserével kapcsolatos igényeit:

„Nagy megnyugvással fogadnánk, ha kivizsgálnák végre legalább utólag, akár csak elvi megközelítésben, a Cohn-Bendit riport meghamisítása, a volt legfelsőbb bírósági elnök kiretusálása, és a közszolgálati újságírás mélypontjának minősülő Obersovszky-interjú ügyeinek médiajogi tanulságait.

Továbbá a Médiatanács adjon magyarázatot arra a pályázati döntésére, amely szerint a mostanáig a Klubrádió által használt frekvenciát egy a magyar helyesírást nem ismerő, a nyilvánosság elől bujkáló és a tartalmat tekintve is komolyan kifogásolható pályázatot benyújtó, teljesen ismeretlen cégnek juttatták.

Kérjük továbbá a Hatóság, illetve a Médiatanács frekvenciagazdálkodási szabályzatának (elveinek) nyilvánosságra hozatalát. Külön érdekelne bennünket, hogy a pályázatokon mely okból szokott például a Lánchíd rádió – feltéve, ha pályázik – mindig nyerni. 

Nézetünk szerint a közszolgálati médiumok eddigi botrányaihoz képest is olyan példa nélküli eset történt május 2-án, amely azt a gyanút veti fel, hogy a nemzeti hírügynökség a vezérigazgató személyes egyetértésével koholt hírt adott közre. Ezen a napon ugyanis 14 óra 10 perckor Napraforgoblog Kinek a zsoldosa Ángyán József? címmel adott ki a kormánytöbbséggel, annak földbirtok-politikája miatt, éles vitában álló Ángyán József személyes méltóságát is sértő, és láthatóan ellenőrizetlen tartalmú hírt az MTI. (...) Tekintettel ezért arra, hogy az Smtv 4. § (2) bekezdése szerint „a sajtószabadság kiterjed az államtól, valamint bármely szervezettől és érdekcsoporttól való függetlenségre is.”, továbbá, hogy a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény 83.§-a értelmében az MTI feladata a „kiegyensúlyozott, pontos, alapos, tárgyilagos és felelős hírszolgáltatás”, ebben az ügyben is határozottan igényeljük a hatósági vizsgálatot.”