Első látásra elég meglepő követelés. De ha elárulom, hogy ez Európai Unió Bizottságának pénzéből és támogatásával az európai újságíró-szakszervezeteket tömörítő Európai Újságíró Szövetség (EFJ) szervezett ezzel a követeléssel tanácskozást, bizony komolyan kell venni. A görögországi Szalonikiben április 19-20-án tartott rendezvényen az ENSZ munkaügyi szervezete (ILO) is képviseltette magát. De hogy ne legyen félreértés: nem a mondjuk albán és bosnyák, illetve brit és svéd újságírók egyenlő jogairól, hanem a főállású, a szerződéses, az önfoglalkoztató és a szabadúszó újságírók egyenlő jogairól.
Arne König, az EFJ elnöke úgy értékelte a helyzetet, hogy a válság ellenére néhány médiacégnek nagyon is jól megy. Csakhogy ezt az eredmény részben a dolgozók tömeges elbocsátása, részben a foglalkoztatási formák megváltoztatása révén érték el, és csak utána jön a tevékenység sokfélesége, a rugalmas működés, a kreatív megoldások megtalálása. Az újságírók Európában úgy érzik, hogy ma sokféle veszély leselkedik rájuk. Ilyennek ítélte meg a magyarországi központosított, autoriter médiairányítást és „erősen szűkítő” médiatörvényt, amelynek néhol akadnának követői, miközben más európai politikai törekvések is vannak, amelyek fenyegetik a sajtó-, szólás és véleményszabadságot.
Kollektív alku kell
A szakszervezeteknek újra harcolniuk kell tehát, meg kell győzniük a nézőket, hallgatókat, olvasókat, hogy az újságírói szakma és annak tevékenysége fontos része a demokráciának . Egyidejűleg harcolni kell magáért a szakmáért, annak megbecsültségéért, elismeréséért, minőségéért, és harcolni persze a foglalkoztatásért. Mindennek egyik legfontosabb eszköze a kollektív alku, a kollektív szerződések megkötése. Itt idéznék egy jóval később elhangzott szellemes mondatot: sokszor azért látszik valami nagynak, mert térden állunk. Ha felállunk, nem is lesz az olyan nagy.
A tanácskozás egyik nagy témája a kollektív szerződések megléte, azok hatékonysága, illetve a védtelen, nem főfoglalkozású kollégákra való kiterjesztése volt. Ez itt nálunk furcsán hangozhat. A nyugati, fejlett országokban dolgozó kollégák elsősorban az ágazati szerződésekről beszéltek. Egy-két, ritkábban ennél több, az egész országra és a teljes ágazatra kiterjedő kollektív szerződés van nálunk, ez meghatározza a minimális béreket, honoráriumokat, a társadalom- és egészségbiztosítási feltételeket, fizetett szabadságnapokat, szociális juttatásokat. Ezekre épülnek a vállalati KSZ-ek. Ilyenek nem mindenhol vannak, de ahol vannak, ott nemcsak, hogy tilos lefelé eltérni ezektől, de az egyéni alku és munkaszerződés is tiltott. Nálunk a harc azért folyik, hogy ezeknek a szerződéseknek a hatálya kiterjedjen a nem főfoglalkozású munkavállalókra is, függetlenül attól, hogy szakszervezeti tagok-e vagy sem.
A több jobb
Másrészről persze az a cél, hogy mind többen igenis lépjenek be a szakszervezetbe, és ebben is vannak eredményeik. Ezekért az eredményekért azonban nagyon megküzdöttek. Ausztriában például hosszasan kellett győzködi a szabadságukat féltő önfoglalkoztatókat, hogy valóban a szabadságukról mondanak le, a fizetett pihenőnapjaikról, meg a 13. és 14. fizetésükről, a nyugdíj- és egészségbiztosításról nem is beszélve. A „színlelt szerződések” ellen a legtöbb országban nem az adóhatóság küzd (neki mindegy, hogy ki fizeti be az adót), hanem a szakma, mert ezek révén le lehet nyomni az újságírói munkaerő piaci értékét. Németországban arra akadt több példa, hogy a munkaadók a válságra hivatkozva fel akarták mondani a KSZ-t.
Nem vagyunk kifejezetten sztrájkolós szakma, mondta a vitában egyszer Arne König, de a német kollégák beszámolóikban ugyancsak rácáfoltak. A kollektív alku és annak eredményei védelmében a 2010 végétől kezdődő új tárgyalási periódusban 14 ezer embernapot töltöttek munkabeszüntetéssel, és ennek során 3 millió eurót használtak fel a sztrájkalapjukból (még mindig csak a teljes összeg felét). A lapok többnyire ez idő alatt is megjelentek, a tévék képernyői sem voltak sötétek, de az emberek egyrészt követelték a megszokott tartalmakat, szerzőket, másrészt egyértelműen melléjük álltak. Elkészült kilenc videoklip, amelyben bemutatták a helyzetüket. Felhasználták a közösségi médiát, ott voltak a YouTube-on, a Facebookon, a Twitteren. Flashmobokat szerveztek, és nem az volt az üzenetük, hogy több pénzt akarunk – jóllehet nyolc év stagnálás után ez is jogos követelés volt -, hanem hogy ha nem győzünk, a szakma devalválódik, annak értékei vesznek el. Kapcsolatba léptek a politikusokkal is, de a lényeg az volt, a maguk oldalára állították a közönséget. Wolfgang Grebenhof sok-sok illusztrációval bizonyította, hogy a fotó- és kamerabarát megoldások, a szüntelen médiajelenlét, a pr- és marketingszakma fogásainak igénybevétele sokban segített. Mert hitelesen tudták bemutatni, a közönség elhitte végül, hogy a kiadók valóban már az „utolsó ingüket” akarják elvenni. A kiadók, médiavállalatok ellenben végül megértették az üzenetet: „erre mind képesek vagyunk, számolni kell velünk”. Megmentették a kollektív szerződéseiket.
Sztrájkokban alighanem a görögök a rekorderek, de eredményeik felemásak. A világon mindenütt ismert fogalommá vált görög válság hatásai alól nem mentesíthették a médiaágazatot. Viszont ők az egyetlenek, ahol olykor száz százalékos és több cégre, akár városra, régióra kiterjedő munkabeszüntetést is szerveztek. Ideiglenes eredményeik a KSZ-ek terén is voltak, munkahelyeket is sikerült megőrizniük. Ennek ellenére mára minden ágazati KSZ-t felmondtak a munkaadók, általánossá vált a szerződéses, illetve önfoglalkoztatás. Viszont a szakszervezeteik továbbra is erősek, az újságírók szervezettek.
A lapkiadás gödörben
Az persze nyilvánvaló, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben a lapkiadás mindinkább gödörbe került, ahonnan nem tud egyelőre kilábalni. A hagyományos üzleti megoldások erőtlenek. A nyomdaiparban jelentős felesleges kapacitások vannak. A szerkesztői munka is inflálódott, és a mintegy 15 ezerről 13800-ra csökkent a szerkesztők száma. A fizetések az inflációnál kisebb ütemben nőttek. A megvédett KSZ-ekben elsősorban a munkaidő mennyiségére, a szabadságnapok számára, a túlórák és túlmunka maradéktalan megfizetésére, a nyugdíjalapokhoz való hozzájárulás értékének megőrzésére koncentráltak.
Az egyik német előadó úgy fogalmazott, most, ebben a mai harcban dől el, hogy milyen munkakörülményeik lesznek a jövőbeni kollégáknak. De az is, hogy a minőségi újságírás és maga a minőségi sajtó mit tud ajánlani a munkatársaknak a jövőben. És az is, hogy megállítható-e a szakma devalválódása, illetve mit kell tenni ennek érdekében.
Ehhez a gondolathoz fűzte hozzá Arne König: egyre több jele van annak, hogy kezd kialakulni egy szakadék a fiatalok és az idősebb kollégák között. Annak érdekében, hogy bekerüljenek, hogy munkát kapjanak, a fiatalok elfogadják és felvállalják a teljes védtelenséget.
Az írek elismerték, hogy a válságidőszakban a félelem légköre megbénítja az akciókat. Szakszervezet-ellenes diszkriminációra is van példa. A megszorításokat, a az állandó költségcsökkentést ugyanakkor a szakszervezetek mítosznak tartják, nem valós megoldásnak. Elsősorban a nyugdíjakat akarják megvédeni és a kollektív alku lehetőségét. Sokszor hangzott el a konferencián: a kollektív alku joga nem kegy, megkérdőjelezhetetlen emberi jog, az Emberi Jogok Egyetemes nyilatkozata is tartalmazza. Az ír munkajog viszont nem tudja megakadályozni, hogy a munkaadók kibújjanak ez alól a kötelezettség alól. Ráadásul náluk is szinte minden újságíró önfoglalkoztató.
Nyugati szervezettség, keleti tehetetlenség
A britek ugyan harcosak, de egyelőre jelentős eredményeket érnek el. Az olaszoknál a hagyomány és a nagyfokú szervezettség még lendületben tartja a kollektív szerződések intézményét. Talán csak a dánoknál, svédeknél, norvégoknál, finneknél mennek a dolgok a normális kerékvágásban, de a szabadúszók, szerződésesek megszervezésével, a szomszédos területek és az új médiák dolgozóinak a szakszervezetbe vonásával nekik is van bőven dolguk. És persze ők tudnak a legtöbbet foglalkozni a szakmai értékek megőrzésével.
Egészen más a helyzet Európa keleti és délkeleti felén. Itt legfeljebb vállalati kollektív megállapodások vannak, egyszerűen hiányzik a másik oldal, az ágazati partner. Nincs a médiaipar de még csak a sajtó vállalatainak egy olyan, a teljes szektort átfogó, a munkaadókat képviselő szervezete, amely tárgyaló- és megállapodásképes volna. A legjobb helyzetben talán a horvátok vannak, náluk egészen mást jelent a médiatanács fogalma. Ez egy az újságíró-szövetség, a szakszervezet, illetve a kiadók és médiavállalatok képviselőiből álló önszabályozó testület. Semmiféle politika eddig nem férhetett hozzá. Az ellenpólust alighanem a Macedónok képviselik, ők úgy tudják, számukra is készül már egy a magyar médiatörvényhez hasonló szabályozás. Ezzel szemben még védtelenebbek, kiszolgáltatottabbak, mint mi, magyarok, igaz, a szakszervezetük egyre erősebbé válik. Bulgáriában, Romániában, de Szlovákiában és Lengyelországban is sokban hasonló a helyzet, mint nálunk. Kiderült: tudják, mik volnának a legfontosabb feladataik. Azt is, mit kellene tenniük, többnyire azzal együtt, hogy hogyan. Csak a pénz hiányzik, meg a hozzáértő és lelkes ember, meg az idő, meg a partner, ráadásul nagyon erős az ellenszél. Mindez egyfajta tehetetlenség, bizony nem a legvidítóbb érzés.
Ahogy erről az oldalról többen felemlegették: Európának ezen a felén a fiatalok szemében a szakszervezet az amolyan gyanús kommunista csökevény, valami a múltból ittmaradt fosszília. És éppen az újságírók, a szerkesztők, a média befolyásos emberei nem partnerek abban, hogy ezt a teljesen helytelen is igazta3an vélekedést – persze velünk együtt – megváltoztassák.
Marad tehát a kiszolgáltatottság, de nem a szakszervezet, hanem az egész szakma kiszolgáltatottsága. Számunkra ez is a szaloniki tanácskozás tanulságai közé tartozik.
(A szerző újságíró kollégánk, a Sajtószakszervezet ügyvezető elnöke, a MÚOSZ Küldöttgyűlésének tagja. Fenti tudósítás kéziratának leadása után értesültünk a hírről, hogy a Műsorszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) a Fővárosi Munkaügyi Bírósághoz benyújtott keresetében azt kéri, hogy a bíróság ítélettel pótolja a szakszervezet hozzájárulását M. Lengyel László elbocsátásához. Az esetről bővebbenitt és itt – a szerk.)
Kollektív alku kell
A szakszervezeteknek újra harcolniuk kell tehát, meg kell győzniük a nézőket, hallgatókat, olvasókat, hogy az újságírói szakma és annak tevékenysége fontos része a demokráciának . Egyidejűleg harcolni kell magáért a szakmáért, annak megbecsültségéért, elismeréséért, minőségéért, és harcolni persze a foglalkoztatásért. Mindennek egyik legfontosabb eszköze a kollektív alku, a kollektív szerződések megkötése. Itt idéznék egy jóval később elhangzott szellemes mondatot: sokszor azért látszik valami nagynak, mert térden állunk. Ha felállunk, nem is lesz az olyan nagy.
A tanácskozás egyik nagy témája a kollektív szerződések megléte, azok hatékonysága, illetve a védtelen, nem főfoglalkozású kollégákra való kiterjesztése volt. Ez itt nálunk furcsán hangozhat. A nyugati, fejlett országokban dolgozó kollégák elsősorban az ágazati szerződésekről beszéltek. Egy-két, ritkábban ennél több, az egész országra és a teljes ágazatra kiterjedő kollektív szerződés van nálunk, ez meghatározza a minimális béreket, honoráriumokat, a társadalom- és egészségbiztosítási feltételeket, fizetett szabadságnapokat, szociális juttatásokat. Ezekre épülnek a vállalati KSZ-ek. Ilyenek nem mindenhol vannak, de ahol vannak, ott nemcsak, hogy tilos lefelé eltérni ezektől, de az egyéni alku és munkaszerződés is tiltott. Nálunk a harc azért folyik, hogy ezeknek a szerződéseknek a hatálya kiterjedjen a nem főfoglalkozású munkavállalókra is, függetlenül attól, hogy szakszervezeti tagok-e vagy sem.
A több jobb
Másrészről persze az a cél, hogy mind többen igenis lépjenek be a szakszervezetbe, és ebben is vannak eredményeik. Ezekért az eredményekért azonban nagyon megküzdöttek. Ausztriában például hosszasan kellett győzködi a szabadságukat féltő önfoglalkoztatókat, hogy valóban a szabadságukról mondanak le, a fizetett pihenőnapjaikról, meg a 13. és 14. fizetésükről, a nyugdíj- és egészségbiztosításról nem is beszélve. A „színlelt szerződések” ellen a legtöbb országban nem az adóhatóság küzd (neki mindegy, hogy ki fizeti be az adót), hanem a szakma, mert ezek révén le lehet nyomni az újságírói munkaerő piaci értékét. Németországban arra akadt több példa, hogy a munkaadók a válságra hivatkozva fel akarták mondani a KSZ-t.
Nem vagyunk kifejezetten sztrájkolós szakma, mondta a vitában egyszer Arne König, de a német kollégák beszámolóikban ugyancsak rácáfoltak. A kollektív alku és annak eredményei védelmében a 2010 végétől kezdődő új tárgyalási periódusban 14 ezer embernapot töltöttek munkabeszüntetéssel, és ennek során 3 millió eurót használtak fel a sztrájkalapjukból (még mindig csak a teljes összeg felét). A lapok többnyire ez idő alatt is megjelentek, a tévék képernyői sem voltak sötétek, de az emberek egyrészt követelték a megszokott tartalmakat, szerzőket, másrészt egyértelműen melléjük álltak. Elkészült kilenc videoklip, amelyben bemutatták a helyzetüket. Felhasználták a közösségi médiát, ott voltak a YouTube-on, a Facebookon, a Twitteren. Flashmobokat szerveztek, és nem az volt az üzenetük, hogy több pénzt akarunk – jóllehet nyolc év stagnálás után ez is jogos követelés volt -, hanem hogy ha nem győzünk, a szakma devalválódik, annak értékei vesznek el. Kapcsolatba léptek a politikusokkal is, de a lényeg az volt, a maguk oldalára állították a közönséget. Wolfgang Grebenhof sok-sok illusztrációval bizonyította, hogy a fotó- és kamerabarát megoldások, a szüntelen médiajelenlét, a pr- és marketingszakma fogásainak igénybevétele sokban segített. Mert hitelesen tudták bemutatni, a közönség elhitte végül, hogy a kiadók valóban már az „utolsó ingüket” akarják elvenni. A kiadók, médiavállalatok ellenben végül megértették az üzenetet: „erre mind képesek vagyunk, számolni kell velünk”. Megmentették a kollektív szerződéseiket.
Sztrájkokban alighanem a görögök a rekorderek, de eredményeik felemásak. A világon mindenütt ismert fogalommá vált görög válság hatásai alól nem mentesíthették a médiaágazatot. Viszont ők az egyetlenek, ahol olykor száz százalékos és több cégre, akár városra, régióra kiterjedő munkabeszüntetést is szerveztek. Ideiglenes eredményeik a KSZ-ek terén is voltak, munkahelyeket is sikerült megőrizniük. Ennek ellenére mára minden ágazati KSZ-t felmondtak a munkaadók, általánossá vált a szerződéses, illetve önfoglalkoztatás. Viszont a szakszervezeteik továbbra is erősek, az újságírók szervezettek.
A lapkiadás gödörben
Az persze nyilvánvaló, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben a lapkiadás mindinkább gödörbe került, ahonnan nem tud egyelőre kilábalni. A hagyományos üzleti megoldások erőtlenek. A nyomdaiparban jelentős felesleges kapacitások vannak. A szerkesztői munka is inflálódott, és a mintegy 15 ezerről 13800-ra csökkent a szerkesztők száma. A fizetések az inflációnál kisebb ütemben nőttek. A megvédett KSZ-ekben elsősorban a munkaidő mennyiségére, a szabadságnapok számára, a túlórák és túlmunka maradéktalan megfizetésére, a nyugdíjalapokhoz való hozzájárulás értékének megőrzésére koncentráltak.
Az egyik német előadó úgy fogalmazott, most, ebben a mai harcban dől el, hogy milyen munkakörülményeik lesznek a jövőbeni kollégáknak. De az is, hogy a minőségi újságírás és maga a minőségi sajtó mit tud ajánlani a munkatársaknak a jövőben. És az is, hogy megállítható-e a szakma devalválódása, illetve mit kell tenni ennek érdekében.
Ehhez a gondolathoz fűzte hozzá Arne König: egyre több jele van annak, hogy kezd kialakulni egy szakadék a fiatalok és az idősebb kollégák között. Annak érdekében, hogy bekerüljenek, hogy munkát kapjanak, a fiatalok elfogadják és felvállalják a teljes védtelenséget.
Az írek elismerték, hogy a válságidőszakban a félelem légköre megbénítja az akciókat. Szakszervezet-ellenes diszkriminációra is van példa. A megszorításokat, a az állandó költségcsökkentést ugyanakkor a szakszervezetek mítosznak tartják, nem valós megoldásnak. Elsősorban a nyugdíjakat akarják megvédeni és a kollektív alku lehetőségét. Sokszor hangzott el a konferencián: a kollektív alku joga nem kegy, megkérdőjelezhetetlen emberi jog, az Emberi Jogok Egyetemes nyilatkozata is tartalmazza. Az ír munkajog viszont nem tudja megakadályozni, hogy a munkaadók kibújjanak ez alól a kötelezettség alól. Ráadásul náluk is szinte minden újságíró önfoglalkoztató.
Nyugati szervezettség, keleti tehetetlenség
A britek ugyan harcosak, de egyelőre jelentős eredményeket érnek el. Az olaszoknál a hagyomány és a nagyfokú szervezettség még lendületben tartja a kollektív szerződések intézményét. Talán csak a dánoknál, svédeknél, norvégoknál, finneknél mennek a dolgok a normális kerékvágásban, de a szabadúszók, szerződésesek megszervezésével, a szomszédos területek és az új médiák dolgozóinak a szakszervezetbe vonásával nekik is van bőven dolguk. És persze ők tudnak a legtöbbet foglalkozni a szakmai értékek megőrzésével.
Egészen más a helyzet Európa keleti és délkeleti felén. Itt legfeljebb vállalati kollektív megállapodások vannak, egyszerűen hiányzik a másik oldal, az ágazati partner. Nincs a médiaipar de még csak a sajtó vállalatainak egy olyan, a teljes szektort átfogó, a munkaadókat képviselő szervezete, amely tárgyaló- és megállapodásképes volna. A legjobb helyzetben talán a horvátok vannak, náluk egészen mást jelent a médiatanács fogalma. Ez egy az újságíró-szövetség, a szakszervezet, illetve a kiadók és médiavállalatok képviselőiből álló önszabályozó testület. Semmiféle politika eddig nem férhetett hozzá. Az ellenpólust alighanem a Macedónok képviselik, ők úgy tudják, számukra is készül már egy a magyar médiatörvényhez hasonló szabályozás. Ezzel szemben még védtelenebbek, kiszolgáltatottabbak, mint mi, magyarok, igaz, a szakszervezetük egyre erősebbé válik. Bulgáriában, Romániában, de Szlovákiában és Lengyelországban is sokban hasonló a helyzet, mint nálunk. Kiderült: tudják, mik volnának a legfontosabb feladataik. Azt is, mit kellene tenniük, többnyire azzal együtt, hogy hogyan. Csak a pénz hiányzik, meg a hozzáértő és lelkes ember, meg az idő, meg a partner, ráadásul nagyon erős az ellenszél. Mindez egyfajta tehetetlenség, bizony nem a legvidítóbb érzés.
Ahogy erről az oldalról többen felemlegették: Európának ezen a felén a fiatalok szemében a szakszervezet az amolyan gyanús kommunista csökevény, valami a múltból ittmaradt fosszília. És éppen az újságírók, a szerkesztők, a média befolyásos emberei nem partnerek abban, hogy ezt a teljesen helytelen is igazta3an vélekedést – persze velünk együtt – megváltoztassák.
Marad tehát a kiszolgáltatottság, de nem a szakszervezet, hanem az egész szakma kiszolgáltatottsága. Számunkra ez is a szaloniki tanácskozás tanulságai közé tartozik.
(A szerző újságíró kollégánk, a Sajtószakszervezet ügyvezető elnöke, a MÚOSZ Küldöttgyűlésének tagja. Fenti tudósítás kéziratának leadása után értesültünk a hírről, hogy a Műsorszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) a Fővárosi Munkaügyi Bírósághoz benyújtott keresetében azt kéri, hogy a bíróság ítélettel pótolja a szakszervezet hozzájárulását M. Lengyel László elbocsátásához. Az esetről bővebbenitt és itt – a szerk.)
M. Lengyel László
