cenzurablog

Arató András, a Klubrádió volt főszerkesztője úgy nyilatkozott a lapnak: „Tévedés azt gondolni, hogy ahol mindent le lehet írni, el lehet mondani, ott szabad a sajtó. Ott szabad a sajtó, ahol ez magától értetődik, máshogy kifejezve, ahol ennek intézményes garanciái vannak”, ehhez pedig szükséges a médiumok személyi és gazdasági függetlensége. „A mai magyar média (…) kriminális viszonyok között sínylődik” – summázta véleményét, hozzátéve, a mai magyar sajtóban „a jobboldali túlsúly 85 és 95 százalék között áll”, míg a közmédia „teljes kormánypárti uralom alatt áll”.

Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs főszerkesztője szerint „a közmédia kormánybefolyás alatt áll, a helyi sajtó többsége pedig a helyi önkormányzat erős befolyása, sőt tulajdonában van. Ráadásul a magántulajdonban álló sajtó egy részére szintén erős kormányfüggőség jellemző. Amíg ez így marad, addig fel sem fogom, hogy beszélhetnénk sajtószabadságról”.

Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője szerint „a közmédiát pillanatnyilag a rendszerváltás utáni idők vitathatatlanul legzüllöttebb társasága uralja, a sajtószabadság tehát már csak ezért sem teljes”. Kovács elmondta: „A jobb-és baloldali sajtó súlya nem annyira aránytalan, mint amennyire elfogadhatatlan, hogy a kormányhoz közel álló lapok és egyéb sajtóműhelyek hirdetésekbe burkolva jutnak nagy pénzekhez. Ebben nem az a probléma, hogy a jobboldali főszerkesztők bukszája dagad, hanem hogy ez az egyirányúsított pénzmozgás rettenetesen rongálja a sajtópiacot”. Mindezek miatt úgy gondolja: „A magyar újságírás állapota (…) alighanem sosem volt ilyen rossz, és pillanatnyilag nem is látni, mitől lehet jobb”.

Mester Ákos, a 168 Óra főszerkesztője szerint a jelenlegi „egy relatív sajtószabadság”, pedig „szabad sajtó nélkül nincs demokrácia”. Mester közölte: „tétlenül néztük, hogy a jobboldal jelentős erőfeszítéssel és igen sok pénzzel kiépítse a maga médiahálózatát. A baloldal tehetetlensége és bénasága nem az ő felelősségük, hanem a miénk.”

Nagy Navarro Balázs tévés szakszervezeti vezető szerint „A kormány, illetve a kormányhoz közeli vállalkozók szinte teljesen ellenőrzésük alatt tartják a helyi médiát is, ahol külföldi tulajdonosok vannak, ott pedig láthatóan gondosan kerülik a politikát. Az ellenzékinek nevezhető sajtótermékek befolyása egyre kisebb”, míg a „legnagyobb sajtószabadság az internetes sajtótermékeknél, blogoknál érezhető”.

Polyák Gábor médiajogász azt mondta: „Az elmúlt évek öncenzúrát erősítő szabályozási lépései, valamint a médiapiaci folyamatok durva manipulálása, a széles tömegeket elérő csatornák politikai elfoglalása mellett semmiképpen sem beszélhetünk szabad sajtóról, legfeljebb néhány, a szakmájához hű újságíróról és szerkesztőségről”. Hozzátette: a „médiavállalkozások és a politikai szereplők tulajdonosi szintű összefonódása” a Fidesz számára „hosszú távon ijesztően erős pozíciót biztosít a nyilvánosság működésében”.

Tóth Károly, a MÚOSZ elnöke a sajtó szabadságának politikailag és gazdaságilag meghatározott eróziójáról beszélt, hozzátéve, hogy ennek a folyamatnak a „szakmai értékeket pusztító hatását naponta tapasztaljuk”. Tóth úgy látja: „a jobboldali kormányzathoz közel álló és a depolitizált média túlsúlya tagadhatatlan. A közéleti kritikát következetesen gyakorló újságírói műhelyek, illetve az ellenzéki politikai erőket támogató sajtótermékek ehhez képest egyfajta szubkultúrának számítanak”. Tóth Károly szerint a kormánypárt meghatározó befolyása a közmédiában mára napi rutinná vált, ami nem csak szakmai mélypont, hanem alkotmányos botrány is. A médiafinanszírozásról szólva megemlítette, hogy „egyre gyakrabban tapasztalható a tulajdonosi transzparencia hiánya”, valamint „az állami reklámköltés piactorzító hatása is nyilvánvaló”, és ez a folyamat „nem a független illetve ellenzéki média pozícióit erősíti”.

Vásárhelyi Mária szerint „Magyarországon az elmúlt négy évben a kormány felszámolta a sajtószabadság korábban is düledező intézményeit. Ma csupán néhány, nyomorúságos körülmények között működő szerkesztőség munkatársai érezhetik magukat szabadnak, a médiumok döntő többsége hatalmas politikai és gazdasági fenyegetettségben él.”. A szociológus számításai szerint „a politikai, közéleti médiumok 90 százalékát közvetve vagy közvetlenül befolyása alatt tartja a jobboldali kormány. (…) Vannak orgánumok, amelyekben nyílt cenzúra működik és van ahol csak bizonyos tabutémákat nem lehet érinteni. Független szerkesztőséget már nagyítóval kell keresni a magyar médiapalettán és kérdés, hogy ezek közül hány éli túl, ha az áprilisi választásokon ismét a Fidesz győz”. 

Bencsik András, a Demokrata főszerkesztője, Borókai Gábor, a Heti Válasz főszerkesztője, Liszkay Gábor, a Magyar Nemzet igazgató-főszerkesztője, Stefka István, a Magyar Hírlap főszerkesztője és Tóth Levente, a Népszabadság megbízott főszerkesztője nem válaszolt a lap kérdéseire.

Míg korábban csak „képmás vagy hangfelvétel nyilvánosságra hozatalához” volt szükség az érintett személy hozzájárulására, addig a 2014. március 15-én hatályba lépett új Ptk. szerint már „képmás vagy hangfelvétel elkészítéséhez és felhasználásához az érintett személy hozzájárulása szükséges” (kiemelés: a szerk.). A törvény tavalyi megszavazása és mostani hatályba lépése között a teljes fotós szakma és több jogvédő szervezet tiltakozott a túlzott szigor miatt, ennek ellenére semmilyen változás nem történt az ügyben.

A Főszerkesztők Fóruma 2013. június 10-én kerekasztal-beszélgetéstszervezett a témában, ahol hangsúlyozták: a közösség érdekeivel ellentétesnek tartják a Kúriának azt a jogegységi döntését, amely megerősíti azt az ítélkezési gyakorlatot, melynek értelmében a szolgálatot teljesítő rendőröket csak a hozzájárulásukkal lehet fotózni. Dr. Székely László jogász, az új polgári törvénykönyv megalkotásáért felelős miniszteri biztos akkor úgy reagált: „pusztán az amúgy is bevett gyakorlat törvényi rögzítéséről van szó”.

Dr. Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság elnöke hasonló szellemben érvelt, a konferencián azt mondta: „a törvényre egyszerűen azért van szükség, mert az arcok kitakarásának kötelezettségéről szóló szabályozás ellenkezőjéről úgysem lehetne meggyőzni a bíróságot, azaz végeredményben a hasonló ügyeknek a bíróságon a törvény nélkül is ugyanez lett volna a kimenetele. Az új Ptk. viszont segít abban, hogy egységesebb lehessen a bírói gyakorlat”. A tiltakozók szerint ugyanakkor a bírói gyakorlat már eddig is rossz volt, mert ez a szigor öncenzúrához és megélhetési perek dömpingjéhez vezethet.

Amit szabad, és amit nem

Az új Ptk. szerint: „A személyiségi jogok sérelmét jelenti különösen (…) a képmáshoz és a hangfelvételhez való jog megsértése. (...) Képmás vagy hangfelvétel elkészítéséhez és felhasználásához az érintett személy hozzájárulása szükséges. Nincs szükség az érintett hozzájárulására a felvétel elkészítéséhez és az elkészített felvétel felhasználásához tömegfelvétel és nyilvános közéleti szereplésről készült felvétel esetén”.

Bánkuti András, a MÚOSZ Fotóriporterek Szakosztályának elnöke az új törvényről szólva hatályba lépése előtt egy nappal az Indexnek aztmondta: „arra kell készülni március 15. után, hogy erre szakosodott ügyvédek fogják hívogatni a sajtófotókon megjelenő embereket, és győzködik majd őket arról, hogy pereljenek”, mert a törvény szerint még csak sérelemnek sem kell történnie a per megnyeréséhez. Hiszen ha a bíróság megállapítja a képmáshoz való jog megsértését, a fotóalany úgynevezett sérelemdíjat követelhet, ehhez pedig az új Ptk. szerint „a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges”. „Ha én épp a Nemzeti Múzeumot fényképezem, és ön besétál a képbe, beperelhet érte, és kérhet pénzt” – mondta az Indexnek Bánkuti, aki szerint „a fotósoknak óvatosabbaknak kell majd lenniük, és nehezedni fog a helyzetük”. A sérelemdíj követeléséhez elméletileg a fotó publikálása sem szükséges, noha enélkül a sértett nyilván nehezen bizonyíthatná a kép elkészültét, márpedig erre ő lenne köteles.

Az Index felhívta a figyelmet arra is, hogy bár a törvény szerint a fotózáshoz való hozzájárulásnak számít a „ráutaló magatartás”, azaz a kép készítésének észrevétele és a tiltakozás hiánya is, mégis nehéz meghatározni, mi számít ilyennek. „Bánkuti szerint eddig is vesztettek pereket úgy fotográfusok, hogy szerintük egyértelműen megvolt a ráutaló magatartás, például az alany egyenesen belenézett a kamerába” – írja az Index, felidézve egy pert, amely révén a bíróság „800 ezer forint nem vagyoni kártérítést ítélt meg annak a vasutasnak, aki utólag, miután adásba került, megbánta, hogy beszélgetett a riporterrel egy sztrájk alatt. A vasutas azt állította: nem tudta, hogy felveszik, amit mond, a tévé nem tudta bizonyítani az ellenkezőjét”.

Noha a bírói gyakorlat szerint a közszereplés és a tömegrendezvények eddig is kivételes esetnek számítottak a fotók jogszerű nyilvánosságának megítélésében, a törvény szövegébe mindez csak most került bele. – A tömegfelvétel fogalma ugyanakkor még tisztázásra vár – jegyezte meg szakértő forrásunk. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium cikkünk alatt közölt állásfoglalása szerint a lényeg, hogy a képen ne egyes egyének legyenek hangsúlyosak, hanem a tömeg maga.

Hisztériakeltés?

Az új Ptk. bevezetésének napján egy hivatásos fotós az eMasának elmondta: miközben az utcán fotózott, egy nő – akinek egyébként csak a háta látszott a felvételen – arra hivatkozva szólította fel a fényképezés abbahagyására, hogy „olvasta az Indexen”, hogy ezt már megteheti. A nőt a fotósnak az a rögtönzött észrevétele sem nyugtatta meg, hogy korábban is lehetősége lett volna a hozzájárulás megtagadására.

A Magyar Sajtófotó Pályázaton díjazott, többek közt a Reuters és a Europress hírügynökségeknek is fotózó Völgyi Attila szerint több kárt okoz a sajtó „hisztériakeltése”, mint maga a törvény. Mint blogjábanemlékeztet, az 1992 óta létező törvényszöveg szerint is személyes adatnak számított a képmás, márpedig az akkori törvény szerint „Személyes adat akkor kezelhető, ha ahhoz az érintett hozzájárul”. Völgyi szerint „annyi történt, hogy amit eddig két külön törvény szabályozott, az most egymás alá került ugyanabba a törvénybe”. 

Völgyi szerint a sajtónak inkább azt volna érdemes feszegetnie, hogy „miért nem akarják a törvényhozók továbbra sem, hogy a rendőrökfényképezhetők legyenek? Miközben az új törvényt előkészítő szakemberek szerint is fotózhatónak kellene lennie a rendőröknek. A beterjesztett törvény állítólag tartalmazott is ilyen rendelkezést, de a végszavazás végül enélkül fogadta el az új PTK-t”.

Völgyi hozzátette: „attól, hogy joga van megtiltani a fotó elkészítését, megakadályozni senkinek nincs joga – a rendőrnek sem. Legfeljebb eltakarhatja az arcát, vagy a géped elé tarthatja a kezét, de hozzá(d) nem érhet, fizikailag nem akadályozhatja meg a kép elkészítését és legfeljebb kérheti a kép törlését”.

A Mérték Médiaelemző Műhely tanulmányt tett közzé, amelyben az állami reklámköltés szerepét, piactorzító hatását foglalta össze 2008. és 2012. évi adatok alapján. A tanulmány célja, hogy az állami szektor hirdetési költségeinek hatását számszerűsítve képet adjon arról, hogy a költési szerkezetben mennyire érhető tetten az aktuális politikai hatalomnak való megfelelés szándéka. „Az évválasztást éppen az indokolta, hogy így két kormányzati ciklus egy-egy évét tudtuk összehasonlítani, ráadásul a ciklusokon belül azokról az évekről van szó, amelyeket a legkevésbé befolyásol a választások közelsége” – olvasható az elemzés bevezetőjében.

Számszerűen ugyan alacsony, alig néhány százalék az állami reklámköltés aránya a teljes költésen belül, de egy-egy kitüntetett médium bevételszerkezetében így is jelentős az állam részesedése. Magában a jelenségben nincs különbség 2008 és 2012 között, de a mértékben, az állami költés egyoldalúságában igen.

Önmagában már az árulkodó, hogy a két vizsgált év között jelentősen átalakult a szektorok részaránya az állami reklámköltésben. Négy év alatt a televízió részesedése 41 százalékról 25 százalékra esett (ez még a TV2 tulajdonosváltása előtt volt), ugyanebben az időszakban a közterületi piac részesedése 10 százalékról 25 százalékra nőtt. A magyar sajtóban jól dokumentált, hogy a közterületi piacon a Fideszhez közel álló befektetők jelentős tulajdoni hányaddal bírnak.

Valamennyi médiaszektorban azt látni, hogy 2008-ban több szereplő között oszlott meg az állami költés, és a legnagyobb részesedést elsősorban a széles közönséghez eljutó médiumok érték el, amelyek jellemzően nem pártpolitikai kötődésükről ismertek. Feltűnő, hogy a napilapok piacán a közismerten jobboldali Magyar Nemzet ekkoriban az állami reklámköltés harmadik legnagyobb kedvezményezettje volt.

2012-ben már a jobboldalhoz közelálló médiumok (a Mérték ide sorolta azokat, amelyek Fidesz-közeli befektetők tulajdonában állnak, vagy ahol, mint a TV2 esetében, közismerten fideszes kötődésű a felsővezető) kerültek a lista élére, ráadásul jelentős reklámköltési részesedésekkel. Ekkor már nem találni a listán olyan szereplőt, amely egyértelműen az ellenzék holdudvarába sorolható, de erősen kiszorultak a nagy, külföldi tulajdonban álló médiumok is. Ez nemcsak a hirdetési költés átrendeződése miatt volt így, de szerepet játszott, hogy korábban külföldi tulajdonban lévő cég magyar kézbe került (Metropol) vagy hazai tulajdonú vállalkozás szorított ki korábbi külföldi szereplőt (országos kereskedelmi rádiós piac) – írják.

A napilapok

A napilapok piacán jelentősen átalakultak az erőviszonyok 2008 és 2012 között. A 2008-as évben az országos címek mellett még több megyei lap is felkerült a tízes listára 2010-ben már egyértelműen az országos lapok uralták a listát. Az állami reklámbevétel és a teljes reklámbevétel mellett a kimutatásban szerepel ennek a kettőnek az aránya (tehát az állami reklámbevétel aránya a teljes reklámbevételből), illetve a cím részesedése a napilapok állami reklámbevételéből. Ez utóbbi mutatja, hogy az adott lap mennyire preferált az állam számára.

2008-ban a teljes állami költés listaáron a napilappiacon 5,0 milliárd forint volt, összesen 29 lapnak jutott állami pénz. Az első három helyen jól ismert címeket találunk, az ingyenes Metropolt, a kormányközeli Népszabadságot, a harmadik helyen az akkor ellenzéki Magyar Nemzet szerepelt.

Az állami reklámbevétel aránya kiugróan magas volt a Népszavánál (28,3 százalék), ez a lap jól láthatóan részben állami pénzből élt ebben az időben. 

Összességében véve 2008-ban az állami reklámköltés nem volt túlzottan koncentrált. A napilapok közül a Metropolnak jutott a legtöbb állami pénz, de ez is csak 12,8 százalékban részesedett a napilapok állami reklámbevételéből. Ekkor, tehát 2008-ban a Metropol még külföldi tulajdonban volt, a politikai szereplőkkel való tulajdonosi összefonódásról nem beszélhettünk. 

A helyzet alaposan megváltozott 2012-re. Listaáron ekkor már csak 3,9 milliárd forint volt a napilap piacon az állami reklámköltés, de ezen változatlanul 29 lap osztozott. Az igazi átalakulás a reklámköltés szerkezetében figyelhető meg.

Az állami napilap hirdetési költés közel fele a Metropolhoz került (ekkor már a Fidesz gazdasági holdudvarához sorolható befektető, Fonyó Károly tulajdonában volt a lap), de a második helyezett Magyar Nemzet (22,3 százalék) is kimagasló arányban részesült az állami költésből. A harmadik helyezett a Magyar Hírlap (5,5 százalék), így elmondható, hogy a három fő kedvezményezett egyaránt a politikai jobboldalhoz közel álló lap. A korábban erős Népszabadság visszaesett, a másik baloldali napilap, a Népszava el is tűnt a tízes listáról. A négy évvel korábbi állapothoz képest rendkívüli koncentráció figyelhető meg, a napilappiac állami reklámköltésének háromnegyede három laphoz került. Ez egyben azt is jelenti, hogy a legtöbb napilap csak jelképes összeget realizálhatott az állami hirdetésekből.

Amennyiben azt vizsgáljuk, hogy a teljes reklámbevételen belül mekkora az állami hirdetések aránya, szintén meglepő adatokat látunk – olvasható az elemzésben. Kiugróan magas a részesedés a Magyar Nemzetnél (44,2 százalék), a Magyar Hírlapnál (31,5 százalék) és a Metropolnál (27,1 százalék), de 10 százalék fölé került az egyébként sokkal alacsonyabb reklámbevételű Napi Gazdaság és Világgazdaság is.

Összességében nézve 2012-re az állam sokkal nagyobb mértékben befolyásolta a piacot, hiszen a korábbinál koncentráltabban, kevesebb szereplőhöz nagyobb állami reklámköltés került. Mindemellett nyilvánvalóbbá vált a politikai meghatározottság: míg 2008-ban vegyes volt a kép, bal- és jobboldali, valamint nemzetközi befektetők kezében lévő lapok egyaránt voltak a fő kedvezményezettek között, addig 2012-ben már csak jobboldaliként ismert, magyar tulajdonban lévő lapokhoz került jelentős reklámbevétel.

Heti- és havilapok

A folyóiratpiacon (ide tartoznak a heti- és havilapok is) összességében hasonló folyamatok zajlottak, mint a napilappiacon. A szektorban elköltött állami reklámpénz csökkent, és a költés szerkezete is átalakult. 2008-ban az állami reklámköltés listaáron 2,2 milliárd forint volt, összesen 172 folyóirat kapott állami pénzt. A szereplők száma mellett a részesedés is azt sugallja, hogy nem volt különösebben koncentrált a szektor: egyik lap sem részesedett 10 százaléknál nagyobb mértékben az állami reklámköltésből, a legmagasabb arányt a HVG érte el, 8,5 százalékkal.

2012-ben a teljes állami bevétel listaáron 1,3 milliárd forint volt, amelyből összesen 143 folyóirat részesült. Az összes lapot tekintve kiugró a Heti Válasz eredménye, a folyóirat szektorba kerülő állami reklámpénz több mint ötödét megkapja. A következők szereplők (Nők Lapja, Kiskegyed, HVG) nemzetközi kiadók jól bejáratott címei, amelyek hosszú ideje meghatározóak a magyar lappiacon.

Az állami hirdetések teljes reklámbevételen belül mért aránya feltűnően magas volt a Magyar Konyha (51,0 százalék) és a Heti Válasz (40,6 százalék) esetében. Mindez azért különösen érdekes, mert a két lap ugyanazon tulajdonoshoz tartozik, a Magyar Konyha Magazin Kiadó Kft. is a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. tulajdonában van. Nehezen képzelhető el, hogy ezek a lapok jelenlegi formájukban fenntarthatóak lennének tisztán piaci alapon, a számok azt sugallják, hogy az állami reklámbevételeik nélkül nem életképes termékek (itt is meg kell jegyezni azonban, hogy az üzleti modell nemcsak hirdetésekre épül, hanem előfizetésekből, árus terjesztésből is származik bevétel). Hasonló a helyzet a FourFourTwo futballmagazinnál (20,8 százalék), amelynek kedvezményezett helyzete akár a lap felcsúti kötődésével is magyarázható.

Összességében nézve 2008-ban és 2012-ben is jól azonosíthatóak azok a lapok, amelyek az akkori kormányzat fő kedvezményezettjei voltak. A különbség abban ragadható meg, hogy a baloldali kormány alatt egyértelműen politikai-közéleti lapok voltak azok, amelyek hirdetési bevételében az állam kiemelkedő szerepet játszott, és ezen belül akadt baloldali és jobboldali is. Négy évvel később azonban már vegyesebb volt a kép: ekkor is jól azonosíthatóak voltak azok a lapok, amelyek életben tartása az állami hirdetők számára kiemelkedően fontossá vált, de ezek nem feltétlenül a politikai-közéleti kategóriában jelentek meg, inkább a tulajdonosuknak köszönhették a kiemelt helyzetüket.

Televízió

Bár a Mérték kutatása még a TV2 eladása előtti számokat veszi alapul, még így is érdekes folyamatokra mutat rá a tanulmány. Mint írják, 2008-hoz képest a helyzet alaposan megváltozott 2012-re: a nézői piacon vezető RTL Klub alaposan lemaradt az állami hirdetések piacán, sőt, a részesedés még a közönségarányt sem éri el. Ezzel szemben a TV2 rendkívül sikeressé vált az állami bevételek megszerzésében: a mindössze 15,8 százalékos közönségarány mellett az állami hirdetések több mint felét, 50,6 százalékát magáénak tudhatta. A két csatorna együtt nagyjából ugyanakkora részesedést szerzett az állami reklámköltésből, mint négy évvel korábban, az egymás közötti arányok azonban látványosan felborultak a TV2 javára.

Ugyanakkor a tanulmány a közszolgálati csatornákat is vizsgálva azt írja: összevonva a teljes rádiós és tévés szektor állami reklámbevételeit azt látjuk, hogy gyakorlatilag ugyanolyan arányban részesedett a közszolgálat a két vizsgált évben. Az állam a tévés/rádiós reklámpénzek közel 19 százalékát költötte el a közszolgálati adókon.

Az állam piactorzító szerepe erőteljesebbé vált

A 2008 és 2012 közötti különbséget jól érzékelteti, ha a koncentrációs mutatókat hasonlítjuk össze. Az egyes szektorokban (napilap, folyóirat, rádió, televízió, közterület, internet) a legnagyobb kedvezményezett 2008-ban még csak átlagosan 26,6 százalékkal részesedett a szektorba jutó állami reklámköltésből, míg 2012-ben már 48,9 százalék volt ez az arány. Amennyiben a három legnagyobb szereplő együttes részesedését számoljuk a fent említett szektorokban, akkor a 2008-as 58,9 százalék 2012-re 74,4 százalékra módosult. Jelentősen növekedett tehát az állami reklámköltés koncentrációja, a költés nagy részén néhány nagy szereplő osztozik.

Összességében azt láthatjuk, hogy az állam piactorzító szerepe erőteljesebbé vált. Különösen hangsúlyos ez abból a szempontból, hogy a vizsgált időszakban a gazdasági válság hatására visszaestek a kereskedelmi bevételek is; a baloldalhoz közelálló médiumokat így kettős veszteség érte, a jobboldali kötődésűek ugyanakkor különösebb megrázkódtatás nélkül vészelhették át ezt az időszakot, hiszen a kieső kereskedelmi bevételeket legalább részben pótolták az állami források. Már 2008-ban is voltak jelei annak, hogy az állami hirdetők inkább kedveznek a kormánnyal nem túl kritikus médiumoknak. Ez a jelenség 2012-re uralkodóvá vált, az adatok bizonyítják, hogy a politikai szempontoknak növekvő szerepük van az állami reklámköltésben, az állam torzítja a hirdetési piacot.