cenzurablog

Az Európai Újságírók Szövetsége (Association of European Journalists, AEJ) magyar tagozatának szervezésében hétfőn délelőtt a Millenárison beszélgetett egymással Kovács Zoltán és Haraszti Miklós. A vitát Martin József újságíró, az EÚSZ MT elnöke moderálta.

Ez a szakmai vita egy politikai vita

Kovács Zoltán már a nyitó felszólalásában úgy kívánta zárójelbe tenni a médiatörvényre vonatkozó bírálatokat (és egyben vitapartnerét is), hogy – elismételve az utóbbi idők kormányzati közleményeinek fordulatait – hisztérikusnak nevezte a reakciókat, és azt állította, hogy azok nem csak félreértett információkon alapulnak, de alapvetően nem szakmai, hanem politikai motivációjúak. Az államtitkár fontosnak tartotta megjegyezni, hogy amikor szakmai síkra terelődik a vita, akkor mindig kiderül, hogy nem fekete-fehér az ügy, továbbá elismételte azt az állítást is, hogy a CEU összehasonlító vizsgálatának az az alapvető módszertani hibája, hogy sajtóközleményeket elemzett a jogszabályok helyett – amely utóbbi állítás valóságtartalmáról a linkelt dokumentum megnyitásával lehet a legegyszerűbben megbizonyosodni.

Haraszti Miklós első viszontválaszában kikérte magának a „lepolitikázást”, hangsúlyozva, hogy az ENSZ-től az EBESZ-en át az EU-ig számtalan nemzetközi és kormányközi szervezet kritizálta a magyar médiaszabályozást, köztük konzervatív politikusok is, a politikai támadás vádja tehát nem kellően megalapozott. Haraszti szerint nem csak az egyes paragrafusokról van szó, hanem az egész médiarendszerről, amely alapvetően sajtószabadság-korlátozó, hiszen eltörölték a médiaigazgatás kormánytól való függetlenségét azzal, hogy beillesztették az egészet egy, a miniszterelnöktől függő személy alá, aki egyben a médiatanács vezetője is. Ezzel gyakorlatilag egy médiaminisztérium jött létre, amelyhez hasonló ma Belorussziában vagy Oroszországban található meg. A rendszer pedig nem direkt cenzúrával, hanem egyfajta túldeterminált öncenzúrarendszerrel tartja sakkban a médiát

Martin József moderátori megjegyzésében kitért arra, hogy egyfelől a médiatörvényt megelőző egyeztetésekből kimaradtak az újságírók, másfelől pedig „ha az újságírás szakma, akkor ezek szakmai kérdések”, tehát talán lehet beszélni szakmai alapokon is a médiatörvényről.

Liberálisok, kazahok, kettős mérce

Kovács a konkrét felvetésekre nem reagált, inkább ismételten elmondta, hogy a most ő személyesen a médiatörvény ellen ágáló, „kudarcot vallott liberális elit” után maradt zűrzavart próbálja eltakarítani. Továbbá sérelmezte, hogy az EU kettős mércét alkalmaz velük szemben: Neelie Kroes például érthetetlen módon már nem áll szóba az NMHH-val, viszont komolyan veszik a már idézett – szerinte komolytalan – CEU-tanulmányt. Bajomi-Lázár Péter (egy korábbi vitában elhangzott álláspontjával) szemben – aki szerint kétfajta médiaszabályozás van, libertárius és autoriter – Kovács szerint igenis három: brit típusú, ahol felvetése szerint egyébként is hamarosan szigorúbb, állami szabályozás lesz (ez több mint kérdéses jelenleg), az önszabályozó és az európai, kontinentális. Ez utóbbiban valamiféle állami szabályozás érvényesül, és ebbe illeszkedne az új magyar szabályozás is.

Kovács azt is leszögezte, hogy „nincs ideáltipikus médiaszabályozás” és hogy a nagy nemzetközi médiakonglomerátumok nagyobb veszélyt jelentenek a sajtószabadságra, mint az állam. Az államtitkár hiányolta továbbá, hogy miért nem beszél senki a társszabályozás „sikeréről” – erre a konstrukció erősen vitatott volta mellett talán magyarázat lehet, hogy a szerződések aláírása óta gyakorlatilag nem történt semmi ezen a területen. Haraszti mindössze annyival kommentálta a társzabályozás kérdéskörét: még két helyen van jelenleg hasonló társszabályozás Eurázsiában: Kazahsztánban illetve Azerbajdzsánban.

A kontextus a fontos, nem a paragrafus

Haraszti a médiatörvény öncenzúra-erősítő rendelkezései között említette a 2010. évi CLXXXV. törvény (A médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról) 55 §-ának c. bekezdését, mely szerint a médiatanács médiatenderein csak olyan vállalatok vehetnek részt, amelyekkel szemben „a korábbi – öt évnél nem régebben lezárult – pályázati eljárás alapján vállalt műsorszolgáltatási vagy hatósági szerződésen alapuló kötelezettségének súlyos megszegését jogerős közigazgatási határozat nem állapította meg, illetve amelynek a műsorszolgáltatási vagy a hatósági szerződése felmondásra nem került.” Túl azon, hogy ez a megkötés az esetleges büntetést kiváltó ügyek eltussolására ösztönözheti a szerkesztőségeket, a „súlyos” vétség definíciója is elmarad a törvényszövegben. Az észrevételre Kovács Zoltán érdemben nem reagált, viszont elmondta, hogy „a médiatörvényt kontextusában kell értelmezni”, és hogy „nincsen standard a médiaszabályozásra”, valamint azt is, hogy a kétharmados győzelem nyilván új, szokatlan kereteket teremtett a rendszernek.

Martin Józsefnek az újságírói forrásvédelemre vonatkozó kérdésére Kovács azt mondta, hogy a forrásvédelmet az új rendszer teremtette meg – de azt már Martinnak kellett hozzátennie, hogy a vonatkozó rendelkezéseket már szintén bírálta a Velencei Bizottság.

A beszélgetés általános hangvételét és tendenciáit is jól összefoglalta az az utolsó pár percben lezajlott párbeszéd, melyet annak a kérdésnek a kapcsán folytatott le Haraszti és Kovács, hogy ha a médiatanács kiszab egy büntetést, akkor azonnal kell-e fizetnie az adott orgánumnak, vagy a bírósághoz fordulás halasztó hatállyal bír a jogerős ítéletig? Kovács Zoltán válasza szerint halasztó hatálya van, ha valaki a bírósághoz fordul, Haraszti Miklós szerint a paragrafusokban csak az van, hogy kérhető a halasztás, az államtitkár szerint ugyanakkor ez csak formális, a halasztó hatály automatikusan életbe lép.